Nagy Balázs - Ajánlott szavak

 

Nagy Balázs

 

Ajánlott szavak

 

-a lányoknak-

 

 

Amikor még kislányok voltatok, sokan, sokat beszéltek az ügyről. Még úgy is, hogy a legfontosabbat elhallgattam. Azt hiszem, ha akkor mindent elmesélek, bolondok házába zártak volna. Így csak megátalkodott hazudozónak tartottak. Ha nem velem történik meg, én sem hiszem el. Kérlek titeket, higgyetek nekem. Ti vagytok az elsők, akik teljes valójában megismerhetitek a történetet. Másoknak nem kívánom elmondani. Ti se tegyétek. Számtalan kérdés fog bennetek felmerülni, de ne várjatok választ. Vannak dolgok, amikre nincsenek válaszaim.

Mikor a holttesteket megtaláltuk, és a média felkapta az ügyet, eldöntöttem, hogy megpróbálok megfelelni az elvárásoknak. Ez az oka annak, hogyha visszanézitek az akkori híradásokat, mesterkéltnek, művinek tűnhetek. Ha kérdeztek, válaszoltam. Persze, alaposan megválogatva a szavaimat. A firkászokat úgyis csak a szalagcím érdekelte. Nem tudták eldönteni, mit írjanak a képem alá. Vajon apátok hős, vagy tettestárs? A városunkban inkább hősnek, máshol inkább tettestársnak gondoltak az emberek. Egy idő után belefáradtam, és nem nyilatkoztam többet. A firkászok és a tévések még vagy egy hétig üldöztek. A munkahelyem bejárata elé rendőrt állítottak. Eredménytelenül. Egy könyvtárba bárki feltűnés nélkül bejuthat. Végül a főnököm kitalált nekem két hét otthoni munkát. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy egy másik szörnyűség elterelje az ügyről a figyelmet. Aztán június negyedikén többek között engem is kitüntettek. Úgy döntöttek, hős vagyok, és a vállamat veregették. Emlékszem, milyen büszkék voltatok rám. Azt kérdeztétek, „Te nem is örülsz?” Jól láttátok. Nem örültem. Érzékeny beszédében a polgármester kihangsúlyozta, hogy „lehet, hogy vannak, akik nekem köszönhetik az életüket”. Amikor ezt mondta, lehunytam a szemem és visszatartottam a lélegzetem. Arra gondoltam, hogy nekem az élőkkel semmi dolgom sincs, a holtaktól pedig nem várok köszönetet.

 

Május tizenegyedikén szeles idő volt. Az égen a kék ezer árnyalatába öltözve felhők rohantak. Utóvédjei voltak csak az éjszaka kirobbant égi háborúnak, amikor a front elsöpörte a hetekig tartó szárazságot. Ebédért mentem. A giroszos épülete előtt, a Kereszt utcán még csordogált az esővíz a padka mellett. Bent két férfi beszélgetése vonta magára a figyelmem. Hallottam, amit a magas, tangapapucsos mesélt a munkaruhásnak.

-Csinos, szőke, gimnazista csaj. Ott lakik az utcátokban, biztos tudod, kiről van szó. Este elment futni, aztán azóta sem került meg. Reggel a rendőrök minket kérdezgettek, a Hidegvölgy meg az Üstökös utca lakóit, hogy láttuk-e. A Petőfi végén állítólag még látta valaki, amikor kifelé futott.

A másik nem hallott a dologról, és a lányt sem ismerte. Ahogy én sem. Beszéltek egy ideig, aztán a magas férfinek bepakolták a rendelését egy nejlonzacskóba, fizetett, és távozott.

Másnap, a könyvtár konyhájában ebédeltünk az egyik kolléganőmmel, amikor szóba került a téma.

-Szerinted mi történt azzal a lánnyal? –kérdezte Ági, felnézve a zöldséges bulgurból.

-Milyen lánnyal?

-Azzal, aki eltűnt.

-Ja, azzal a lánnyal. Tegnap a giroszosnál nem mondtak semmi okosat. Nem tudok semmit.

Ági elmesélte, amit tudott. A lány este nyolckor elment otthonról futni. Kilenckor már hiába hívta az édesanyja, a telefonja ki volt kapcsolva. Állítólag előtte töltötte fel, nem merülhetett le. Tényleg a Hidegvölgy végén tűnt el, a telefonja cellainformációit addig sikerült követni. A lánynak nem volt szerelmi kapcsolata, legalábbis a szülei nem tudtak róla. A barátai szerint is teljesen nyugodt volt körülötte minden. Csak jó dolgokat lehetett hallani róla. Hogy osztályelső, hogy eminens diák, aki kissé introvertált, szerény és csendes, gyerekkorában kialakult baráti körrel.

Még mondott pár dolgot, meghallgattam, de nem tudtam mit hozzáfűzni. Ilyenkor mindenkinek a legrosszabb jut az eszébe, és megy a találgatás. Az járt a fejemben, hogy a lányt várhatta egy idősebb, házas férfi egy kocsiban. A város végi utcában beszállt mellé, aztán a szőlők alatt kikocsikáztak a műútra, és meg sem álltak egy balatoni nyaralóig. Reméltem, hogy valami ócska kis Lolita történet kerekedik belőle. Majd kimagyarázzák magukat. A szülők szégyenkeznek egy keveset, a fickó házassága tönkremegy, aztán az élet megy tovább.

Jó lett volna. Egy vidám történet, amin egy ideig lehet csámcsogni. Kár, hogy nem így történt.

Még aznap, késő délután eltűnt egy tizenöt éves lány. Tizenharmadikán délelőtt már erről beszélt az egész város.

Otthon ritkán beszéltünk nyomasztó dolgokról, szörnyűségekről, természeti csapásokról. Óvtunk titeket, amennyire csak tudtunk. Korán eldöntöttük, hogy igyekszünk idilli gyermekkort biztosítani nektek. Viszont tizenharmadikán este, vacsora után muszáj volt szóba hozni. Már előtte, a kertben, a növényeket rendezgetve röviden átbeszéltük Mamival az esetet.  Még nem voltatok veszélyeztetett korban, de úgy gondoltuk, tőlünk kell hallanotok az eseményekről, nem az iskolában, fals infókkal teletűzdelve. Elmondtunk mindent. Hogy fiatal lányok tűntek el a városban, hogy nyomoz a rendőrség, hogy fokozottan figyelnünk kell rátok. Megbeszéltük, hogy kaptok egy telefont, és mindig, mindenhol megvártok minket. Ha valami szokatlan történik, hívtok.

Akkoriban kezdett az egyik ismerősöm használt telefonokat árulni és javítani. Felhívtam, hogy van-e valami viszonylag jó okostelefonja baráti áron. Van pár, mondta, és én fél óra múlva ott voltam nála.

-Nézd ezt. Ismered a márkát? –nyomott a kezembe egy teljesen újnak tűnő telefont.

-Ismerem. Egy korábbi verziót koptatok.

-Ez fél éves sincs. Az üvegfólia kicsit karcos, de rakunk rá újat. Még nem foglalkoztam vele, most került be. Nagyon jó, gyors telefon, szép képeket készít. 128 GB 4 GB RAM, 48 megapixeles kamera. Gyereknek sok is.

-Hát… Lehet, hogy nem is az övék lesz. –néztem rá mosolyogva.

-Legyen úgy! Formázva van, gyári beállítások mennek. Annyi, hogy doboza meg töltője nincs. A fickó kint hagyta németben.

Fizettem, és még beszélgettünk egy kicsit. Természetesen szóba került az eltűnések esete is. Már az országos sajtó is ezzel foglalkozott, a Városháza előtt non-stop nyilatkozhatott a polgármester. Folyamatos volt a rendőri jelenlét az utcákon. Május volt, illatozó fák, szikrázó napsütés és langymeleg éjszakák, mégis érezni lehetett a városon, hogy valami jéghideg járja át. A gyerekeket szülők kísérgették, autóval vitték mindenhová, és azt sem engedték, hogy együtt menjenek iskolába. Őrült mendemondák kaptak szárnyra. Semmi kis gyanú miatt készek voltak bárkit besározni.

Elégedetten mentem haza az új mobillal. Otthon beletettem a SIM kártyámat, átküldtem rá az adataimat, a régi telefonomhoz rendeztem előfizetést, rózsaszín csillámpónis tokot, új üvegfóliát, és birtokba is vehettétek.

Hamar kiismertem magam az új telefonon. Az összeszokási időszak járt némi kellemetlenséggel, de az egész csak addig tartott, míg többek között rá nem jöttem, hogyan lehet fényképezésnél időzíteni, a háttérképet beállítani, a mentett anyagokat fellelni, vagy a Swiftkey-t applikációt személyre szabni.

Ennél a telefonnál ez utóbbival nem boldogultam. Mivel sok írott üzenetváltás megy át a telefonomon, muszáj, hogy a lehető legjobban működjön. A sok email és a Messenger-üzenettel rengeteg időt lehet veszíteni, ha az ajánlott szavakat az applikáció nem az általunk használt kifejezésekkel tölti fel, hogy aztán azokat a szövegbe illesztve gyorsabban haladjak a gépeléssel. Itt először nem töltötte fel semmivel. Utána pedig mindig ugyanazzal, de nem értettem, miért. Többször töröltem az alkalmazás adatait, mégsem történt semmi változás. Kezdetben mindig ugyanazt a két szót írta ki ajánlásnak. Nem értettem, de annyi felfedezni való volt még a készüléken belül, hogy nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Rohanó világunkban sokszor észre sem vesszük, mennyi megmagyarázhatatlan, furcsa dolog vesz körbe minket. Annyira csak a feladatainkra koncentrálunk, olyan gyorsan kommunikálunk, másokkal mindent megosztva, hogy a figyelmünk elsiklik a rejtett szférák felett. Ez az állandó rohanás lehetett az egyik oka, hogy nem kapcsoltam rögtön. A másik, hogy elképzelni sem tudtam, hogy ilyen megtörténhet. Főleg, hogy velem. Az ilyen eseteket általában mindig futóbolondok élik át, akiket aztán jól kiröhögünk.

Hétvégén ismét hatalmas fellegek lepték el az eget. Fújt a szél, tíz fokot hűlt a levegő, és vártuk, hogy mikor kezd esni. Szombat délután elkezdett fájni a fejem, hasogató, jobboldali migrénes pulzálással. A szemeimet alig tudtam kinyitni. Így aludtam el, ilyen elviselhetetlennek tűnő fájdalommal, még jóval azelőtt, hogy Mami ágyba dugott volna titeket.

Hajnali kettőkor a fájdalom ébresztett. Kimentem egy gyógyszerért, bekapcsoltam a Wifi routert, majd lefeküdtem a nappaliban a kanapéra. Este az ismerőseim tele lehettek mondanivalóval, rengeteg üzenet jött a közös csoportokba. Végigolvastam őket, aztán amihez gondoltam, hozzászóltam.

Mint írtam, először nem figyeltem fel az ajánlott szavak ismétlődésére. Válaszolgattam az üzenetekre, és mivel a programot hibásnak gondoltam, nem foglalkoztam vele, szemeim és ujjaim végig a párbeszédpanelen mozogtak.

Aztán később eszembe jutott egy novella ötlete. A sötétben hanyatt fekve nekiálltam begépelni a telefon jegyzettömbjébe. Akkor lepődtem meg igazán, amikor itt is ugyanazok az ajánlott szavak bukkantak fel. Figyelni kezdtem, mi történik.

Amikor hozzáértem az érintőképernyőn az első leírni kívánt szó első betűjéhez, azt írta ki, „Segíts”. És végig ott volt ajánlásnak, amíg a szót bepötyögtem. A második szó első betűjének leírásakor megjelent a következő szó, „rajtunk!”. A harmadik szónál aztán megint a „Segíts”, a negyediknél a „rajtunk!” Átváltottam a számokra, és amint lenyomtam az egyest, megjelent az ajánlás, 3. Nem értettem. „Ez őrültség”, emlékszem, csak ez járt a fejemben.

Becsuktam a nappali ajtaját, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és odaültem az íróasztalhoz. Elővettem az androidos tablet-em, és bekapcsoltam. Furcsán tompának és nagynak éreztem az ujjbegyeimet. Lehet a migrén miatt, de olyan volt, mintha sűrű tejet kevergetnék vele. Mintha a halántéklebeny helyett az ujjbegyen kristályosodott volna ki a felismerés. Hogy más szférát tapogatok.

Feljelentkeztem a Facebookra, és megnyitottam a Messenger üzeneteimet. Elkezdtem édesanyátoknak írni, de semmi hasonlót nem tapasztaltam. Az ajánlott szavak pont azok voltak, amik a legnagyobb gyakorisággal előfordulnak a szókincsemben. Sejtettem, hogy a telefonnal áll kapcsolatban ez a furcsaság.

Új jegyzetet nyitottam a mobilon, és az első betű után rányomtam az ajánlott szóra. „Segíts”, aztán benyomtam a másodikat is. „Segíts rajtunk!”, állt a kijelzőn.

Percekig néztem a telefont. Letettem az íróasztalomra, felálltam, elmentem a szekrényig, körbejártam a dohányzóasztalt. A laminált padló hűvöse felkúszott a gerincoszlopomon. Felhúztam a redőnyt, a párkányra könyökölve néztem az éjszakai várost. Egy csillag sem látszott, sejteni lehetett a nagy, fekete felhőket az égen. A meteorológiai torony és a Szekszárd felett villámló ég festette fehérre a szoba falát. Dörzsöltem a halántékom, a kezembe temettem az arcom. Mintha egy fekete gömbben álltam volna.

 Bukóra raktam az ablakot, hogy halljam a kinti világ zaját. De csend volt, vihar előtti csend. Szél sem fújt, mintha az egész világ arra várt volna, hogy tegyek valamit. Hogy írjak végre valamit.

A telefon képernyője már rég elsötétedett, mire visszaültem az asztalhoz. Kézbe vettem a készüléket, benyomtam a gombot az oldalán, hüvelykujjammal elhúztam a képernyőkímélőt. Hiába reménykedtem, még mindig ott voltak a szavak, a kurzor ott villogott mögöttük. Erőt vettem magamon.

„Kik vagytok?”, írtam be. És jöttek a szavak. Rájuk böktem.

„3 lány.”

„Milyen lányok?” Sajnáltam, hogy ennél jobb nem jutott eszembe, de a válasz után már nem számított. Teljesen sokkolt a dolog.

„3 halott lány.”

Felugrottam, hátrébb löktem a széket és elejtettem a telefont. Nagyot koppant az asztalon. Pár másodperc múlva Mami lépett be a szobába.

-Mit csinálsz? Jól vagy? –kérdezte.

-Nem, egyáltalán nem vagyok jól. –Szinte félrelökve őt kirohantam a konyhába. Három pohár vizet döntöttem magamba.

-Még mindig ennyire fáj a fejed? Vegyél be valamit. –mondta, majd mikor látta, hogy remeg a kezem, hátulról átölelt. Huszonévesen előfordult, hogy a migrén miatt ügyeletre kellett velem rohanni, mert görcsbe rándult a fél testem. Nem véletlenül aggódott.

-Fáj, de nem…-épp elkezdtem mondani, amikor megdörrent az ég, és szakadni kezdett az eső. Hirtelen feltámadt a szél is, hallottam, ahogy odakint tépi a fákat. Bementem a nappaliba. A betörő hűvös levegő dobálta a könnyű függönyt. Felkapcsoltam a villanyt, becsuktam az ablakot és leengedtem a redőnyt. A kijelzőre rá se nézve kikapcsoltam a telefont, és bevágtam a fiókba.  Lefeküdtünk. Remegtem a könnyű paplan alatt, mégis, jó szokásomhoz híven, pillanatok alatt elaludtam.

Mami korábban kelt. Reggel átfutotta a híreket, és azzal fogadott, hogy eltűnt a harmadik lány is. Ültem az étkezőasztalnál, mindkét lábamban dolgozott a „restless leg” szindróma.

Véletlen, véletlen az egész. Arra gondoltam, talán csak álmodtam az egészet. Sőt, ahogy megreggeliztünk, ahogy kávéval a kezemben kinéztem a ragyogó égboltra, melyen nyoma sem volt a viharfelhőknek, ahogy elnézegettem a kertben ugráló feketerigókat, akik megpróbáltak rést találni az eper fölé kihúzott hálón, egyre biztosabb voltam benne. Csak álmodtam. Mégis félve kapcsoltam be a telefont. Bekapcsoltam, de ott hagytam az íróasztalon. Ha hívtak, felvettem, ha üzenetem jött, elolvastam. Ennyi, és nem több. Két napig alig nyúltam hozzá.

A harmadik nap is csak akkor volt a kezemben a telefon, amikor felhívtam az ismerősömet, akitől vettem. Megkérdeztem, mit tud arról, aki bevitte.

-Semmi különöset. Normális fickó, korunkbeli. Azt hiszem, a lakótelepen lakik.

-Nős?

-Nem tudom. Nem hiszem. Tipikus autófüggő gyerek. Nepper.

-Ki tudnád nekem deríteni a címét, telefonszámát?

-Megpróbálom. Majd megírom. De miért kell?

-Semmi különös. Megbeszélem vele. –Muszáj volt kétségek között hagynom. Nem magyarázkodhattam olyan miatt, amelyre én sem tudtam a választ.

 Közben kijárási korlátozást vezettek be a tíz és húsz év közötti lányokra vonatkozóan. Este hét és reggel hét között semerre sem mehettek, egyedül meg főleg. Jöttek a jótanácsok a rádióból, a tévéből, az internetről. Kutyás rendőrök járták a várost, a vadászboltból elfogyott a paprikaspray, önvédelmi oktatókat hívtak meg az iskolákba. Volt, aki semerre sem engedte el a lányát, volt, aki otthon is mellette ült. Egyesek a fiúkat is féltették, mások ferde szemmel néztek rájuk. Olvastam a híreket, hallottam, hogy mit beszélnek az emberek, és tudtam, hogy nem várhatok tovább.

Este, miután elaludtatok, és Mami is beletemetkezett egy könyvbe, bementem a nappaliba. Odakint nehéz idő volt, dörgött, villámlott. Remegő kézzel fogtam meg a telefont. Megnyitottam a Jegyzettömbjében a beszélgetést. A „3 halott lány” után begépeltem, hogy „Hol vagytok?”. Utána rányomtam az „a” betűre, és adta is az ajánlást, „Egy pincében.”

„Hol tüntetek el?”

„Hidegvölgy. Anna utca. Öreghegy.”

„Ki vitt oda titeket?”

Nem jött válasz. Különböző kérdéseket gépeltem be, de semmi. A közelben csapott le egy villám, picit kihagyott az áramszolgáltatás. Mami jött-ment a lakásban, takargatott titeket. Kimentem egy pohár teáért. Még mindig semmi válasz sem jött. Talán bezárult az ablak, gondoltam.

Másnap reggel elindult egy szoftverfrissítés a telefonon. Amikor írni akartam a Messengeren, akkor láttam, hogy az ajánlott szavak teljesen hétköznapiak, és mind különböző. Szóval, semmi bizonyítékom sem volt arra, ami történt. Még magam előtt sem. Édesanyátok érezte rajtam a feszültséget. Bonyolult érzés, amikor szeretünk valakit, és legszívesebben megosztanánk vele a kételyeinket, a félelmeinket, de annál, hogy bennünk mekkora kárt tesz a titok, jobban félünk, hogy rá milyen hatással lesz az, amit mondunk. Ebben az esetben mindennél nehezebb volt a hallgatás.

Persze, hamar lezárhattam az ügyet. Könnyen kideríthettem, hogy ami történt, valóság, vagy a képzelet szüleménye, és időközben észrevétlenül átléptem az őrület mezsgyéjét. Annyit kellett tennem, hogy elmegyek a Hidegvölgy utcába, a Pálfi-dűlő oldalába, és az akácfák alatt, a sűrű bodzabokrok és gaz között megkeresem a domb alatt kígyózó, U alakú pincének a beszakadt bejáratát. Gondoltam, csak bemászok, körbe nézek, és már választ is kapok a kérdéseimre. Olyan egyszerűnek tűnt.

 Még aznap délelőtt kitekertem oda. Nehéz volt közlekedni, az utcák csúsztak a szőlőültetvényekből lemosott sártól. Az utca közepén munkások lapátolták a száradó, löszös talajt egy kisteherautóra az úttest széléről és az árkok aljáról. Biccentettem nekik, és azon aggódtam, hová fogom elrejteni a biciklimet, hogy senkinek se tűnjön fel. Úgy éreztem, kellemetlenségem származhat belőle, ha egyedül ott ténfergek a fák alatt, a senki földjén, annak a helynek a közelében, ahol az első lány eltűnt május tizedikén.

Végül teljesen alaptalannak bizonyult a félelmem. A gaz bőven a térdem fölé ért, még a kormány sem látszott ki belőle. Az akácfák épp virágoztak, ezernyi méh dongott a fejem felett. Egy helyen le volt taposva a gaz, az ösvény végében néhány méhkaptár állt. Puha volt a talaj. Ha nincs a zöld aljnövényzet, nyakig süllyedek a sárban. Felfelé indultam a domboldalon, néhol megcsúszott a cipőm talpa. Nem csodálkoztam, hogy a rendőrkutyák nem tudtak semmit sem kiszagolni. Ennyi eső után lehetetlennek tűnt.

Negyed órát tébláboltam körbe-körbe, mire felfogtam, hogy nem fogom megtalálni a pince bejáratát. Nagyon naiv voltam. Közel húsz éve nem jártam ott, és akkor is csak egyszer. Viszont ismertem egy embert, aki gyerekkorában többször járt benne, és aki engem is levitt oda. Jobb lett volna egyedül intézni, de ha nem tudtam túltenni magam a dolgon, muszáj volt segítséget kérnem.

 Miklósi Dáviddal együtt jártunk egyetemre. Ketten voltunk paksiak az évfolyamon. Szakmaiságban és elhivatottságban kitűnt közülünk. Nem is tudtuk követni, épp hol publikált, milyen eseményre hívták meg, milyen projektben vett részt. 2006 telén, a vizsgaidőszak végén megbeszéltük, hogy fémkeresővel bejárjuk azt a területet, ahová 1944. április 3-án lezuhant az a Messerschmitt repülőgép, amiben Zsámboki Dezső őrmester pilóta és Sallós Géza őrvezető rádiós-lövész ültek. A gép pilótafülkéjének több apró darabját is megtaláltuk a durván szántott, vékony hóréteg alatt, a kőkeményre fagyott földben. Másfél óra múlva feladtuk a kutatást a téli hidegben. Ahogy mi, úgy az ásó is elért a teljesítőképességének határára. Egyre nagyobb lett a szürkeség, hullani kezdett a hó. Szerencsére volt egy B terv. Dávid mesélt nekem egy pincéről, aminek a bejárata évtizedekkel korábban beszakadt. Viszont a bejárattól nem messze egy vihar kifordított egy fát, és a gyökerek mellett beszakadt a pince teteje. Oda mentünk, és ott másztunk le, hogy aztán zseblámpáinkkal bejárjuk a tágas, hosszú, szépen ívelt boltozatú löszpincét. Dávid reménykedett, hogy találunk ott valamit. Csalódnia kellett. Teljesen üres volt.

Nem találkoztam vele, mióta végeztünk az egyetemen. A városban sem láttam. Közös ismerősök mesélték, hogy ledoktorált és tanít. Elbizonytalanodtam. Tényleg ennek az embernek akarok írni? Ki fog nevetni. Valami hihetőt kellett kitalálnom, hogy egyáltalán komolyan vegyen.

Sokat nyomoztam a neten, míg előkerült az email-címe. A szokásos üdvözlés és érdeklődés után megírtam neki, hogy szeretném megnézni, esetleg abban a régi pincében vannak-e az eltűnt lányok, amiben régen jártunk. Megkérdeztem, megmutatná-e a helyet. Mindig is utáltam óvatoskodó leveleket írni régi ismerősöknek. Olyanokat, amiknél az ember azonnal megbánja, hogy elküldte, és kevéske szégyenkezés után megkönnyebbül, ha nem kap választ. Ilyenkor az ember maga előtt látja a másik arcát, ahogy az üzenetet olvassa, miközben arra gondol, hogy „mit akarhat ez az idióta?”.

Este jött a válaszüzenet. Nem érződött belőle, hogy kellemetlennek találta a kérésemet.

„Holnap délelőtt 11-kor a Kápolnánál? A héten szüleimnél vagyok. Szívesen megmutatom a helyet, sőt, be is mászok veled. Kötelet hozz!”

Meglepett, hogy itthon van. Eszembe jutott, hogy az évek során a városban észrevétlen elmehettünk egymás mellett. Pedig emlékeztem az arcára. Volt egy fotóm, ami a pincében készült. Előkerestem. Egy leszakadt löszrakás tetején ültünk. A vaku fénykörén kívül mély feketeség. A szálló por, akár a hópelyhek. Nagyon vékony volt ő is. Mint két kócos csontváz melegen öltözve, gyalogsági ásóval a kezében. Mintha két zombi épp arra készülne, hogy kiássa magát a sírból. Még a szemünk is vörös volt a vakutól.

Nem tetszett az a mély sötétség a háttérben. Féltem tőle.

Másnap tizenegykor ott ácsorogtam a Kápolna falánál. Fülledt meleg volt, az égen hatalmas felhők. A tenyeremben szorongattam a telefont. Még egyszer, utoljára megpróbáltam kapcsolatba lépni velük. Irkálni kezdtem, de semmi különös sem történt. Reméltem, hogy ez így is marad.

 Dávid kocsival érkezett. Leparkolt az öreg fűzfa alá. Az autó ablaka le volt húzva. Még ki se szállt, már beszélgetni kezdtünk. Nem sokat árult el magáról, de ez régen is így volt. Végül is, alig tudtam róla valamit, és abból sem sokra emlékeztem. Ha a városban találkozunk, a szakáll miatt biztosan nem ismertem volna meg. A hangjára sem emlékeztem. Úgy tűnt, örül nekem, bármilyen furcsa is az apropója a találkozásunknak. Elmeséltem neki, hogy két lányom született, és lányos apaként mennyire megvisel ez az ügy. Szerettem volna túlbuzgó szülő benyomását kelteni.

-Tudod, nem hallottam róla, hogy a pincét is átkutatták volna a rendőrök. Ha szólok nekik, és nem tudom megmutatni, az milyen? Biztos tele vannak jószándékú okostojásokkal. Elzavartak volna a fenébe. –Csak nem tudtam megállni, hogy magyarázkodni kezdjek.

-Hoztál kötelet?

-Ó, a francba! –Megálltam az akácos előtti füves sávon, levettem az egyik vállamról a hátizsákom, és áttapogattam. Ki se kellett nyitnom, tudtam, hogy otthon hagytam. Nem volt benne más, csak a vadásztőröm, a zseblámpám és egy flaska víz. Mérges voltam magamra. Amatőrnek gondolhatott és igaza volt. –Eltekerjek érte?

-Dehogy. Ha szükséges, majd felmászok a válladon, aztán felhúzlak egy bottal.

Elkezdtük keresni a bejáratot a domb oldalában. Figyeltem Dávidot. Nem tűnt biztosnak a dolgában. Fel-alá mászkáltunk a domboldalban. Több kullancsot is lepöcköltem magamról, növények ragadtak a nadrágom szárára, összeszedtem a friss pókhálókat, mégsem találtam rá. Csöpögni kezdett az eső.  Arra gondoltam, be kellene fejeznünk a kutatást. Elindultam Dávid felé.

-Itt van! –kiáltott felém. -Nézd csak! Vigyázz, bele ne ess.

Ott állt a lyuk mellett. Élénkzöld, magas fű hajolt fölé. Egy rémisztő, rejtett seb volt a domb oldalában. Egy meredek földkupac vezetett le a domb sötét gyomrába. Gyorsult a pulzusom. Ledobtam a táskát a fűbe, elővettem belőle a zseblámpámat. Teljesen kiszáradt a torkom. Letekertem a flaskám kupakját, és ittam a vízből. Kínáltam Dávidot, de nem kért. Zseblámpájával lefelé világított.

-Tiszta sár az egész. Ha járt is itt valaki az elmúlt egy hétben, az eső már elmosta a nyomait. –Leguggolt, s felnézett rám. –Megyünk?

-Menjünk.

Óvatosan lelépett a beszakadt földhalom tetejére, majd oldalazva lépegetni kezdett lefelé. Visszaléptem a táskámhoz, és a vadásztőrt bedugtam hátra az övem és a nadrágom közé, majd leereszkedtem utána. Tényleg amatőr voltam. Nem bakancsban voltam, ahogy ő. Kiment alólam a lábam, és az oldalamon csúsztam le a földkupac aljába.

-Jól vagy? –kérdezte.

-Jól. –Csupa sár voltam. A pincének erre a részére a fák levelei között még betűzött némi napfény. Felnéztem. Láttam, ahogy odakint csendesen hull az eső. A cseppek fehéren villantak a fák között. Ha kint lennénk, láthatnánk a szivárványt, gondoltam. Felkapcsoltam a lámpát, nyeltem egyet, és elindultam Dávid után.

A bejárattól nem messze még hatalmas gyökerek lógtak alá. Öreg, élő és holt fák hatalmas, kígyózó gyökerei, úgy tűnt, mind mozog, mind felém nyúl. A zseblámpa fényében, ahogy árnyékot vetettek a falra, még nagyobbnak tűntek, mint valójában. Gyermekkoromból jól ismertem az érzést, mikor az ember képzelete a csendes, nyugodt éjszakát is rémekkel tölti meg. Akkor átestem a tűzkeresztségen, és hittem, hogy tudok uralkodni magamon. Hittem, hogy ki tudom zárni a rossz gondolatokat. Próbáltam elhessegetni őket, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a három lány itt lehet, és ha ők itt vannak…

-Gyerekkoromban sosem értettem, miért nincs itt bent víz. Ilyen esők után pedig evidens lenne. –mondta Dávid. Ott lent máshogy csengett a hangja. A mély csendben hirtelen túl erősnek, mégis bizonytalannak tűnt. –A régiek kétoldalról ástak egy-egy csatornát, ami fentről elvezette a vizet. Már be van gazosodva és nem túl mély, de úgy találtam rá a lyukra, hogy átsétáltam mindkét mélyedésen.

Húsz méterrel a bejárat után egy hatalmas, lelógó gyökér alatt kellett átmásznunk. Ahogy Dávid előrehajolt, megláttam a bőrtokban az övére erősített bajonettet. Rossz érzésem lett tőle, pedig nekem is kés volt az övembe csúsztatva. De mentem utána, és ahogy a gyökér alatt lehajoltam, a zseblámpám fénye a földre esett. Láttam, hogy tele van lábnyomokkal. Mind bakancsnyomok, végig a púderszerű sárga löszön.  Méretre hasonlóak, mint Dávidé, ám nem egyformák. Neki ezt látnia kellett! Hogyhogy nem vette észre? Vagy észrevette, csak nem szólt?

Egyre lassabban sétáltam. Tíz lépéssel lemaradtam. Ő már ott volt az első fordulónál. Megállt, visszanézett rám. Nem láttam az arcát a sötétben. Nem akartam belevilágítani. Nem akartam tudni, milyen a tekintete. Inkább mereven előre tartottam a lámpát. Mikor elindultunk, még attól féltem, hogy valaki megjelenik a hátunk mögött. Odaértem az első kanyarhoz. Északkeletiről északnyugati irányban mentünk tovább. Elmaradtak a gyökerek. Csak a szálló por csillogott a lámpa fényében. Hallottuk egymás lélegzetét. Húsz méterrel előttünk ott volt a pince fala, ahol elkanyarodott. Az utolsó fordulónál közelebb mentem Dávidhoz. Nem nézett hátra. Óvatosan kihúztam a tőröm a tokjából. Dávid a jobb kezével a pólójához nyúlt, félrehúzta, és kivette a bajonettet a tokból. Ő csak előre nézett, én csak őt néztem. Befordultunk.

Borzasztó sötétség lett volna, ha nincsenek a zseblámpák. Míg az első kanyarig, és egy kicsivel tovább elhatolt a fény, itt már híre hamva sem volt. A pince vége távolinak tűnt, és a por füstszerűnek, mintha valaki nemrég gyújtott volna be.

-Miért száll itt a por? –kérdezte Dávid, de olyan halkan, mintha csak magához szólna.

-Mintha megbolygatták volna a talajt. –mondtam neki. –Látod a nyomokat?

Felém fordult és rám nézett. Észrevette a tőrt a kezemben. Ránézett, aztán a sajátjára.

-Mibe rángattál bele? –remegett a szája széle. Érezte, hogy valami nem stimmel. Lehet, hogy tőlem félt, de az is lehet, hogy azt érezte, amit én. Hogy nem csak ketten vagyunk a pincében. Megvontam a vállam. Folyni kezdett az orrom. Beletöröltem a zseblámpát tartó kézfejembe. Egyre idegesebbek lettünk.

-Még húsz vagy harminc méter.  Kibírjuk. Menjünk tovább. –mondtam.

Mennyire egyszerűnek tűnik olykor egyik lábunkat a másik elé tenni, gondolatok és kontroll nélkül odasétálni valamihez. Ebben az esetben ez a húsz méter mindkettőnknek maga volt a pokol.

Egyszer csak ott álltunk öt méterrel a pince vége előtt. Ott volt az a homokdomb, amin a fényképen is ültünk. Bevilágítottunk mögé, de nem volt ott semmi.

-Nincs itt semmi. –mondta Dávid. Kihallatszott a megkönnyebbülés a hangjából. Visszacsúsztatta a bajonettet a tokjába, hóna alá fogta a zseblámpát és elővett egy zsebkendőt a farzsebéből. Olyan természetesnek tűnt. Mosolyogtam.

-Persze, hogy nincs itt semmi… -motyogtam magamban. –Tudod, csak az a hülye telefon… Teljesen hülye vagyok…

-Milyen telefon? –nézett rám furcsán.

-Amit vettem. Olyan… Érdekesen viselkedett… Már azt hittem, hogy üzeneteket kapok a túlvilágról. –mondtam neki, és az arcát figyeltem, hogy mit szól. Törölte az orrát, és nem engem nézett. Visszagyűrte a zsebkendőt a zsebébe, és miután kivette a hóna alól a zseblámpát, egy adott pontra irányította.

-Az mi?

-Micsoda? –néztem oda a lámpája fénycsóvájában. Nem kellett magyaráznia. Láttam a fényvisszaverő anyagot. Tudtam mi az. Nem volt kétségem felőle.

Cipőm orrával beletúrtam a puha, poros földbe a lámpafényben csillogó anyag alatt. Nehezen mozdult, de óvatosan kihúztam a lábszárat a föld alól. Nem volt rajta cipő. Csak a bokáján a futónadrág. Alig látszott ki belőle negyven centi. Egymásra néztünk, és rohanni kezdtünk kifelé. A zseblámpák fénye összevissza szaladt a falon. Gyorsabb voltam, megelőztem Dávidot, aki az egyik kanyarban elesett. Lassítottam, bevártam. A kijárathoz érve rögtön megpróbáltam felmászni, de nem sikerült.

-Gyere, kisegítelek. Hívd a rendőröket. Hívj mindenkit! –mondtam Dávidnak. Felmászott a nyakamba, onnan ki az erdőbe. Esett. Engem is mosott az eső, de nem érdekelt. Remegtem, és világítottam befelé, a pince mélyére. Közben hallottam, ahogy Dávid telefonon beszél. Néha lenézett rám. Aztán egy idő után eltűnt. Kiabáltam neki, de nem válaszolt. Két percet, ha várhattam, aztán mászni kezdtem felfelé, de minduntalan visszacsúsztam. Levettem a cipőmet is, és feldobtam a fűbe, de mezítláb sem sikerült.

-Nekem végem. Nekem itt lesz végem. –mormoltam magamban.

Pár perc múlva meghallottam a szirénákat. Aztán az embereket, az ágak reccsenését, a kiáltásokat. De nem néztem föl. Végig a pince sötét mélyét figyeltem. Csak figyeltem, és megpróbáltam felfogni, hogy mi történt. Aztán azt vettem észre, hogy fekete ruhás kommandósok csúszkálnak be a pincébe. Lecsúsznak, majd rohannak befelé. Zseblámpáik fénye szétszaggatja a benti sötétséget. Míg bent megszűnik, bennem egyre csak nő. Egy férfi kiabált az arcomba, maszk volt rajta, csak a szemeit láttam, a pislogását, a vizes homlokát. Merev voltam, de könnyű, súlytalannak éreztem magam. Mégis mindenem görcsölt. Nem tudom, hogy kerültem ki onnan.

Másnap kihallgattak. Kiderült, hogy Mamit és a szomszédjainkat már kikérdezték. Ők igazolták, hogy az eltűnések idején otthon tartózkodtam. Viszont a telefonom bajba kevert. Bizonyítékként lefoglalták, a szülők felismerték, hogy a lányuké volt. Miklósi Dávid vallomása sem segített rajtam. Emlékezett arra, mit mondtam, mielőtt rátaláltunk a lányok testére. Arra, hogy a telefonom furcsa üzeneteket küldött nekem. A rendőrök nem értették. Azt próbálták kideríteni, hogy ki küldte az sms-t vagy valamilyen más üzenetet a telefonra? Biztos voltam benne, hogy már átnézték az informatikusaik, és nem találtak semmit, nem találták meg a szellemet a gépben. Tudtam, hogy ezt úgysem lehet elmondani nekik. Tagadtam, hogy üzeneteket kaptam volna.

-Miklósi Dávid szerint Ön azt mondta, hogy, idézem „üzeneteket kapott a túlvilágról”. A telefonjával. Hogy kell ezt érteni? –nézett rám szúrósan a nyomozónő. Ketten álltak mellette. Némán, mereven néztek.

Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam megmagyarázni. Szólni akartam, de tudtam, milyen értelmetlenül hangozhat az egész. Végül, mint egy durcás kisgyerek, csak annyit tudtam kibökni, „nem mondtam ilyet”. Onnantól kezdve meg sem próbáltam őszintének lenni.

Két napig őrizetben voltam. Volt időm kigondolni, milyen képet kell a külvilág felé közvetítenem. Az ügyvédnek sem mondhattam el mindent. Miklósi Dávidban sem bízhattam. A telefonos srácot is berángatták, ő igazolt engem. A férfi, akitől a mobilt átvette, eltűnt, körözést adtak ki ellene. DNS mintát vettek tőlem is, Dávidtól is, még a telefonárustól is. Nem találták meg rajtuk egyikünk nyomát se. Kiengedtek. És másnap megjelentek a firkászok. Csoda, hogy nem hamarabb.

Szerencsére Dávid a nyilatkozataiban nem hozta szóba, amit mondtam. Talán átgondolta, talán őt is meggyőzte a DNS-vizsgálat eredménye. Viszont minden igyekezetem ellenére sem sikerült vele beszélnem. Írtam neki, de nem válaszolt. Visszautazott Budapestre, és az ünnepségre sem jött el. Előre leszervezett külföldi programra hivatkozott.

Ti mellettem álltatok és támogattatok. Ez tartott a víz felett. Az, hogy ti vagytok nekem. Rá kellett jönnöm, hogy másra nem számíthatok, mástól nem várhatok őszinte szavakat. Szemtől szembe mindenki dicsért és gratulált, de csak játszották magukat. A biztató szavak úgy hagyták el az ajkukat, mintha csak egy program dobná be őket. De a tekintetük és a testbeszédük mást mondott. Elfogyott körülöttem a levegő. Észrevettem, ahogy az emberek hátat fordítanak, ahogy összepusmognak. Már senki sem intett át az utca túloldaláról, nem álltak le velem beszélgetni az utcasarkon. A gyilkosságsorozatnak az én karakterem lett a negyedik áldozata.

A gyilkos nem lett meg. A gyilkosnak nem volt arca. Az arctalan fenyegetés pedig mindig rémisztőbb, mint a látható, testet öltött gonosz. 

Tudtam, hogy miről beszélnek az emberek. Arról, amiről nem tudnak semmit.

Kérlek titeket, ne kérdezzetek erről többet. Csak ennyit akartam elmesélni. Vannak dolgok, amiket én sem értek.