A Takács Gyula-konspiráció

 

Nagy Balázs 

A Takács Gyula-konspiráció

 

„A történet szereplői valóságosak,

ezért képzeletbeli személyekkel való

hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet.”

(Raymond Queneau)

 

„Csak ne tudjak róla…”

(Takács Gyula)

 

Pár nappal a megbízott könyvtárigazgató, Takács Gyula eltűnése után ismeretlen számról hívtak. Valami azt súgta, nyomjam ki, de a jólneveltségem legyőzte a hatodik érzékem. Felvettem, de a raktárban alig volt térerő, így kénytelen voltam kimenni a két könyvtárépület közé az oldalsó ajtón. Szakadt az eső, és a lyukas csatornából pont a nyakamba folyt a víz.

Egy K. nevű nyomozó hívott, és megkért, hogy mihamarabb fáradjak be a rendőrkapitányságra, mert szeretnének kihallgatni. Mondtam neki, hogy az egyik bagószagú kollégája már kihallgatta a könyvtár dolgozóit, köztük engem is, és mindent elmondtam, amit tudok az ügyről.

 - Azért csak jöjjön be – mondta.

A hangja nagyon mély volt, és ellenvetést nem tűrő. Ebből arra következtettem, hogy a kihallgatásomon ő lesz a rossz zsaru. Gondoltam, nem árt vele jóban lenni. Nem vágytam rá, hogy cigicsikket nyomjanak el a kézfejemen, vagy zokniba dugott naranccsal verjék szét a vesémet. Tudom, hogy ilyesmi manapság már nem történhet meg, de kölyökkoromban túl sok krimit néztem és olvastam ahhoz, hogy könnyedén túllépjek a belém égett képsorokon. Nyeltem egyet, és elhaló hangon annyit mondtam, öt perc múlva ott vagyok.

Nem szólt bele, csak kinyomta. Álltam az esőben, és az égre emeltem a tekintetem. Hagytam, hogy az esőcseppek szétáztassák az arcomat és arra vágytam, hogy az eső elmosson, és eltűnjek a csatornák mélyén. Csak reménykedni tudtam benne, hogy később, mikor már mindenki erről az ügyről fog beszélni, valaki majd a nagy nyilvánosság előtt azt mondja "én láttam őt az utcán sírni", és akkor nem dugják a fejem a nyaktiló alá.

Öt percet mondtam, így nem sok időm maradt színészkedni. Visszamentem az épületbe, felvettem a dzsekimet, a fejemre húztam a kapucniját, és a szakadó esőben, a fénylő tócsák felett ugrálva úgy rohantam végig a Báthory utcán a könyvtártól a kapitányságig, mint aki épp egy titkos társaság titkait kívánja felfedni. Közben próbáltam összeszedni a gondolataimat, és kitalálni, hogy mennyit mesélhetek el nekik ebből az egészből úgy, hogy meg is értsék. De semmire sem jutottam, és mire odaértem a rendőrség épületéhez, a fejemben tobzódó káosztól teljesen pánikba estem.

De minden félelmem elpárolgott, amikor bekísértek az irodába és megláttam a nyomozókat. K. közel sem volt olyan félelmetes, mint amilyennek a hangja alapján elképzeltem. Inkább tűnt egy frissen borotvált, de nagyon rosszul öltözködő Poirot-nak, mint Piszkos Harrynek. A társa, M. friss hús lehetett. Akkor kerülhetett ki a rendőrtisztiből, és egy tejfeles szájú ficsúrnak tűnt, olyannak, aki igyekszik elkerülni, hogy összevérezze az ingujját.

Annyira felszabadultam az elém táruló látványtól, hogy egyetlen kérdésükre, mely úgy hangzott, hogy „Miért ment el a múlt héten Takácsék lakására”, máris belekezdtem a történetbe, és az elejétől a végéig mindent elmeséltem nekik. Több mint két év történetét foglaltam egybe, felvonultatva minden eposzi kelléket. Meglehet, olykor átváltottam hexameteres sorokba, és minden retorikai tudásomat latba vetve megpróbáltam lenyűgözni őket. Talán kissé követhetetlen voltam, így, miközben az irodában fel s alá köröztem, rájuk pillantva kiolvashattam a tekintetükből, hogy nem hisznek nekem.

Feltettek pár kérdést, majd megköszönték, hogy befáradtam, és ajtót mutattak. Kótyagosan támolyogtam ki rajta, és már majdnem odaértem a földszintre vezető lépcsősorhoz, amikor leesett, mennyire borzasztóan adtam elő magam. Visszamentem az irodához, hogy az elejétől a végéig újra elmeséljem nekik, de ami az irodából kihallatszott, az elvette a kedvemet a dologtól.

- Ez egy igazi mesedélután volt – jegyezte meg az idősebb, miközben a papírokat rendezgette az asztalán.

- Csináltatnunk kellett volna egy drogtesztet? – kérdezte tőle a fiatalabbik. Világossá vált, hogy ezt a történetet senki sem fogja elhinni nekem.

Azért, mégis megpróbálom elmesélni. Tudják, nem vallanék színt, ha valahogy el lehetne kerülni, hogy a blöffünk mocska úgy terjedjen szét, mint olajfolt a Duna vizén, beszennyezve mindent, köztük Takács Gyula becsületét is, aki mindezidáig megbecsülésnek örvendő polgára volt a városnak.

Magamra vállalom a felelősséget. Nem a Gyula hibája, tényleg nem. De hagyjuk, majd kiderül. Nem keresek mentséget, nem mismásolok, pusztán elmesélem úgy, ahogy történt.

 

Az egész már jóval korábban, úgy két, két és fél évvel ezelőtt kezdődött. Május volt, és az igazgatói irodában ültem, az ablakkal szemben. Az utcán elvonuló emberek sziluettjét figyeltem. Gyula az asztal másik végén a laptop előtt görnyedt. Jó szokásunkhoz híven kétpercenként dobtuk a beszédtémákat, jóval azelőtt, hogy kimerítettük volna a bennük rejlő humorforrást. Nem tudom, akkoriban épp mi tartott lázban minket, és arra sem emlékszem, melyik eszement témánk köpönyegéből bújt elő az a bejelentés, hogy nem fogja tudni megírni a doktoriját a rendelkezésre álló forrásokból.

Meglepődtem, mert egyáltalán nem tűnt boldogtalannak miatta.

- Pedig nagyon szépen elterveztem. Tulajdonképpen már évekkel ezelőtt be kellett volna fejeznem – mondta.

- De hát mi a gond? Több mint tíz évig kutattad a témát, nem?

- Ne is mondd! Hová lett az a tíz év? De hát mit tehetek, ha nincs elég forrás? Sem történeti, sem anyagi. Hiába jártam be a szóba jöhető összes levéltárat, néztem át minden dokumentumot, bújtam az internetet, mentem utána családi történeteknek, ez sem elég. Már évekkel ezelőtt tisztában voltam vele, hogy gond lesz, csak mindig reménykedtem valamiben. Reméltem, hogy előkerül valami napló vagy feljegyzés, amiből pikk-pakk megírom a disszertációt. De semmi.

Hátradőlt a székben, és kérdőn nézett rám. Jó tanáccsal nem szolgálhattam, csak a hülyeségre futotta.

- Őszirózsás, ugye? Az könnyű. Hamisítok neked naplót, ha akarod. Vagy bármilyen más feljegyzést. Csak szerezz nekem egy bőrkötéses kis füzetet, meg korabeli levélpapírokat.

- Nagyon kedves vagy, de ha már tényleg hamisítani akarsz, nincs kedved valami komolyabb, nagyszerűbb témában gondolkodni?

- Mire gondolsz? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem is tudom. Mondjuk, negyvennyolc-negyvenkilenc, egy csata egy paksi hőssel, vagy egy magyar srác a Napóleon seregében, vagy valami őrült szabadkőműves összeesküvés nyomai a könyvtár alatti pincerendszerben, vagy bármi más, csak ne az őszirózsás…

- Ennyire kivagy tőle?

- Ennyire… Bár, ha jobban belegondolok, csak a bajokat szaporítanám, ha ledoktorálnék. Még előbb vagy utóbb a nyakamba varrnák a múzeum vezetését. Ez a könyvtár is sok, azzal mit kezdenék? Kész katasztrófa lenne! Már nagyon várom, hogy a főnökasszony visszajöjjön a babázásból, és letegyem ezt az intézmény-vezetősdit. De tudod mit? Inkább szólj, ha tudsz egy nyugis állást egy Isten háta mögötti benzinkúton. Az nagyon tetszene.

Ejtettük a témát, és sokáig nem került elő újra. De ahogy az lenni szokott, hetekkel később, munka közben véletlenül a kezembe akadt egy könyv, mely pont kapóra jött. A dunai hajóhadakról szólt, és beleolvasva, a lapjait pörgetve megszállt az ihlet. Pillanatok alatt megvolt a „Nagy Terv”.

Az emeletről lefelé futva négyesével szedtem a lépcsőfokokat, és úgy vágódtam be az irodába, mint egy elmeháborodott. Nem kívántam lassítani, visszafogni magam, halkan kopogtatni. Azt szerettem volna, ha Gyulát is elkapja a hév, ha ő is meglátja a fantáziát a történetben, ha együtt ujjongunk és bokszolunk a levegőbe, mint a gyerekek, mikor rájönnek, hogyan puskázhatnak a sasszemű tanár tekintetének kereszttüzében.

Bánatomra épp egy videókonferenciába trappoltam bele. Kénytelen voltam három percig egyhelyben ülni, miközben a formaságokat beszélték át. Miután bontotta a vonalat, egykedvűen rám emelte a tekintetét, sóhajtott egy nagyot, aztán csak annyit mondott, hogy mondjad!

Ezzel meg is fogott. Lázasan gondolkodni kezdtem, hol is kezdjem, de rá kellett jönnöm, hogy szavak és mondatok helyett csak egy katyvasz van a fejemben.

- Figyelj! A következő van: 1599, török-magyar harcok, utánpótlás vonalak, Buda ostroma, aztán a Duna, Pálffy Miklós dunai betörése, dereglyék, vízi csata Paks alatt, zsákmány, arany, majd elsüllyedt hajó! – szórtam elé a morzsákat, majd utoljára, mikor már kezdtem megijedni, hogy egyáltalán nem sikerült felkelteni az érdeklődését, felkiáltottam.

- Aranykincs a Dunában!

Gyula méltóságteljesen hátradőlt a székben, kezeit összekulcsolta az asztal felett és nagyon komolyan nézett rám.

- Tetszik. De mi ez? – kérdezte.

- Hogyhogy mi? Ne szórakozz, ez a doktorid alapja. Címszavakban!

- Jó. Tetszik. Tényleg. Nagyon lelkes vagyok. Látszik, ugye? – kérdezte fahangon, majd meghúzta az asztalán álló kólásüveget. - Még lelkesebb leszek, ha kiástam magunkat ebből a pályázati lavinából. De addig is, légy kedves írni valami vázlatot, mi lenne benne, hogyan kiviteleznéd, meg hasonlók…

- Persze, persze… - néztem magam elé elgondolkodva. – Bízhatsz bennem, egy hét, és megvan a „Nagy Terv” első része. Utána beszélünk a többiről.

- Rendben – mondta, és visszadugta az orrát a monitor fénykörébe.

Néztem őt, ahogy egyre mélyebbre süllyed az intézményvezetés zavaros vizében. Úgy éreztem, meg kell mentenem attól, hogy a be nem fejezett doktori árnya is ott lebegjen a feje felett. Feleség, gyerek, tagság több bizottságban… Pont olyan embernek tűnt, mint aki kissé túlvállalta magát, de szentül hiszi, hogy ezt kell tennie, mert rajta múlik a világ sorsa és boldogsága.

Ellentétben vele, én lazán voltam. Egyedül éltem, még a macskám is elhagyott, mikor hónapokkal azelőtt holdtöltekor világgá ment, így hétvégenként sokáig aludhattam, és lelkiismeretfurdalás nélkül leléphettem túrázni, akár hetekre is. Ráadásul épp egy kellemes, zsibbasztó alkotói válságban szenvedtem. Sem témám, sem kedvem nem volt az íráshoz. Naphosszat nézegettem a megnyitott, üres Word dokumentumot a laptopon, olykor egészen sötétedésig. Akkor aztán, fáradtan a semmittevéstől végighevertem az ágyon, kerestem a Netflixen egy sorozatot, amibe végül mindig belealudtam. Napfényes délutánokon csak ültem a balkonon és figyeltem, ahogy lebarnul a lábfejem, miközben kiolvastam az összes Roberto Bolaño könyvet, hogy aztán álmomban furcsa mexikói városokban titokzatos költőnők után nyomozzak.

Szóval, holtponton volt az életem, így a legjobbkor jött az ötlet. Volt, amivel újra mozgásba lendülhettem, és tudtam, hogy ebből előbb vagy utóbb lesz valami. Ráadásul olyan elfoglaltságnak tűnt, melyben a bennem lakozó képzőművész és írónak is szerepet szánhattam. Hiszen nem volt elég a történetet megírni, azt korabeli formába kellett önteni, és nem csak fizikailag.

Első lépésként egy komolyabb kutatást kellett végeznem, mert ha valótlant állítunk, már a startpisztoly eldördülésénél bukfencet hányhat az egész. Ahhoz, hogy létrehozzak egy fiktív naplót, figyelembe kellett vennem, hogy állt akkoriban az írásbeliség. Szerencsémre olajozottan működött a dolog.

Az 1500-as évek végén már túl voltunk az első magyar nyelvű nyomtatott könyvön. Szent Pál leveleinek Komjáti Benedek féle fordítását 1533-ban Krakkóban nyomtatták. De én nem nyomtatott forrásban gondolkodtam. Sokkal egyszerűbb volt kivitelezni valamit, ami kézzel készült.

Az írott magyar nyelvű kódexekkel és kéziratokkal jobban álltunk, mint a nyomtatottal. Már az 1440-es évekre keltezhető az első, ami komoly megnyugvást hozott. Joggal feltételezhettem, hogy egy olyan felvilágosult és tanult ember, mint az 1552-ben született Pálffy Miklós néha magyar szót is a papírra vetett. Több nyelven beszélt és írt, és igen világlátott ember volt, hiszen Habsburg Rudolf kamarásaként bejárta Európa különböző országait. Viszont katonaember volt, nem holmi léhűtő filozófus, így nem érezhette annyira fontosnak, hogy a feljegyzései napvilágot lássanak. Tehát ha volt naplója, az könnyen elkallódhatott valahol, hogy négyszázhúsz évvel később újra felbukkanjon egy magángyűjteményben vagy egy levéltár sötétjében.

Ha regényt szeretnék írni a Gyula esetéből, akkor biztos kitérnék Pálffy Miklós életére. Héroszt faragnék belőle, és bemutatnám, milyen volt egy főúr élete a XVI. század végén, miközben a törökökkel harcol. Párhuzamba állíthatnám a seregeit a bürokrácia ösvényein vezető könyvtárigazgatóéval a XXI. században. De Önök is beláthatják, hogy ennek nem sok értelme lenne. Ahogy annak sem, hogy túl sokat időzzünk Pálffy figurájánál. Ha nagyon kíváncsiak, a bátrabbak utánanézhetnek egy lexikonban, a kényelmesek bepötyöghetik a nevét a Google-ba. Vagy kikereshetik a doktori.hu-n Takács Gyula doktori disszertációját. Természetesen, csak akkor, ha a kirobbant botrányra való tekintettel nem törölték máris.

Két hetem ráment, mire kéziratban felskicceltem a történetet. Utána egy hónapig finomítottam, és még két hónapomba telt átültetni korabeli nyelvre. Ez volt a legnehezebb. Rengeteg kódexet kellett átnéznem. Akkoriban a magyar nyelv már kezdett hasonlítani a maira, bár máshogy írták a szavakat. Tudtam, hogy a török hódoltság korában sok jövevényszó került bele, így oda kellett figyelnem, nehogy olyan kifejezéseket használjak, melyek akkoriban még nem léteztek a magyar nyelvben. A hitelesség kedvéért néhány oldalt latinra, néhányat pedig németre fordítottam. A latin könnyű volt, hiszen négyszáz évvel ezelőtt is holt nyelvnek számított, de a németnél vért izzadtam. Az fájt a legjobban, hogy miközben ismertem nyelvészeket, akik a problémát könnyedén orvosolhatták volna, nem szólhattam nekik, mert mindent titokban kellett tartanom. Így egy olyan nyelvvel kellett szenvedtem, melynél mi sem állt távolabb tőlem.

Magas volt a rizikófaktor. Csak abban bízhattam, hogy a doktori elbírálói sem értenek mindenhez, és képesek elképzelni, hogy még maga Pálffy sem volt tévedhetetlen.

Mielőtt áttérhettem volna a forráskészítés anyagi oldalára, jónak láttam, hogyha bemutatom Gyulának a történetet.

Augusztus húsz után úgy tűnt, vége a nyárnak, és Gyula születésnapja körül már hűvös hajnalok jártak. Egy szombat délelőtt úgy jött ki a lépés, hogy csak ketten voltunk műszakban. A szakadó esőben senki sem merészkedett a könyvtár közelébe. Ez a nap remek volt arra, hogy beszámoljak neki arról, hogyan állok.

Az infópultban ült, és valamin nagyon dolgozott. Odaálltam a pult elé, kivettem a könyvtári folyóiratok közül a Blikket és elkezdtem kapargatni az újságra nyomott sorsjegyet egy gemkapoccsal.

- Na? Nyertél? – nézett fel rám. A fejemet ráztam, és visszatettem az újságot a helyére. Épp bele akartam kezdeni a mondandómba, mikor megelőzött.

- Most nézd meg ezt! – mutatott maga elé a sok papírra. – Ez már mindig így lesz?

- Hogy így? – néztem rá értetlenül.

- Pályázatok, kimutatások, statisztikák. Olyan vagyok ezzel a sok papírral, mint egy rossz kafkai figura – mondta, és részletesen elmesélte hányattatásait.

- Inkább Odüsszeusznak tűnsz a papírtengerben – jegyeztem meg végül, majd erőt vettem magamon, és belekezdtem a történetbe. - Most hadd meséljek én valamit. Gondolom, a történelmi tudásod igen pallérozott, ha doktorizni szeretnél. Ahogy azt már májusban felvázoltam, a félkész anyagodat dobnánk a kukába, és valami igazán nagyszerűbe kezdenénk bele.

- Halljuk!

- Szóval, a mohácsi vész és a törökök kiverése között félúton járunk, az 1500-as évek legvégén, Pálffy Miklós kapitány legszebb napjaiban. Ő volt az, aki 1597 tavaszán visszavette Tatát a töröktől, majd a következő évben Schwarzenberggel együtt világraszóló sikert értek el, mikor a huszárjai élén bevette Győrt. Meg kell jegyeznem, ez inkább Pálffy érdeme volt, hiszen személyesen, egy komoly, véres kézitusában vezette a katonáit.

Ezek után Mátyás főherceg irányításával a keresztény erők elkezdték Budát szorongatni. A vár és mindkét város tele volt törökkel, de Pálffy a dunai naszádjai élén rátört a folyón horgonyzó dunai hajóikra. 25 török hadihajót felgyújtottak, majd az egész vízi flottát megsemmisítették. Közben Schwarzenberg bevette a Vízivárost. Csakhogy jött az ősz, és a fehérvári basa segítsége a török várvédőknek. Mátyás főherceg kénytelen volt visszavonulni Esztergomig, és Buda sakkban tartására Pálffy-t és Schwarzenberget hátrahagyni.

És itt kezdődik a mi történetünk.

1599 év elején, mikor a Duna jégmentessé vált, Pálffy a naszádjaival elindult délnek. Hírét vette ugyanis, hogy a nándorfehérvári törökök ellátmányt és aranyat készülnek Budára és Pestre szállítani. Pálffy hajdúkkal és önkéntes dunai kalózokkal egészen Paksig hajózott. Itt a kegyetlen ember hírében álló bácsi bég csapatait megsemmisítették, és sok zsákmányt szereztek. Majd jött a hír, hogy török dunai sereg közeledik Pakshoz, közel nyolcezer katonával, janicsárral. Elől az őrsajka, majd a gályák, aztán hadisajkák, végül a szállítóhajók – vagy 130 vízi jármű.

A csatára június 20-án került sor Uszód és Szentbenedek között. Akkoriban volt itt egy sziget, és Pálffy rengeteg hajdút rejtett el a fái között. Előtte haditanácsot ült, és a híradások szerint azt mondta a vitézeinek, hogy „Bestye kurafi, aki egy törököt is élve hagy…” Be kell, hogy valljam, nekem ez annyira tetszett, ez a mocskos szájú Pálffy, hogy a naplójába is beleírtam néhány korabeli káromkodást.

Szóval, másnap a háromezer fős magyar sereg csatarendbe állt. A magyar hajók átfogták az egész Dunát, a hajósok kiemelték az evezőket, és hagyták, hogy hangtalanul vigye őket lefelé a víz. Hajnalban lőtávolba kapták az őrhajót, de annak sikerült elmenekülnie. Mire utolérték, a török tábor már talpon, vagyis vízen volt. Mozsarak és puskák zaja szakította ketté a hajnali csendet. A harcoló felek petárdákat és robbanóanyagot szórtak egymásra, majd átmásztak az ellenség hajóira, és ahol érték, kaszabolták a másikat. Csak egy török maradt életben a hajókon, Kalender eszéki bég fia, aki elbújt az egyik gálya belsejébe, és csak a csata után került elő.

Majd ha a naplónak ez a részét olvasod, látni fogod, milyen szépen, szinte költőien próbáltam meg – vagyis Pálffy - leírni a vértől vöröslő Dunát, a parti fövenyre sodródó török hullák látványát… Pont úgy, ahogy egy vérbő katona írta volna egy gigászi csata után.

A csata a parton folytatódott. Ötezer-kétszáz török katona veszett oda, ötvennyolc dereglyét és hatvan szállítóhajót szereztek meg Pálffy vitézei. Volt rajtuk lőpor, szőrme, gabona, luxuscikk, és háromezer vert arany. Minden, ami több város ellátásához kellett. Ennyi zsákmányt persze nem tudtak felvontatni Budáig. Pálffy meghagyta, hogy három gályát hagyjanak meg, pakolják meg minden jóval, a többit süllyesszék el. A hajdúk ezután mehettek falvakat perzselgetni, eszéki hidat rombolni, Pálffy pedig elindult haza, Érsekújvárra. Tudjuk, hogy otthonról írt egy hosszú levelet Prágába Rudolf császárnak, melyben őt a hadi sikereiről tudósította, szóval, valóban szeretett irkálni.

Arról pedig, hogy az egyik gálya, pont az, amelyiken az arany volt, elsüllyedt, csak a Pálffy-napló tudósít. Úgy fogalmaztam, hogy „Paks fölött, a nyugaton magasodó hegy árnyékában az egyik gálya a habok közé süllyedt, fedélzetén a sok török arannyal…” Vagy valami ilyesmi volt, nem tudom, majd elolvasod. Ehhez a részhez még hozzáírtam, hogy ezt a történetet ugyanígy leírta a levelében, melyet Rudolf császárnak küldött. Ha a levél nem kerül elő, akkor nem bukunk le. A lényeg, hogy a napló feltűnésével Te leszel az első, aki erről tudósít, és ennek minimum elégnek kell lennie ahhoz, hogy megszerezd a doktorit.

Továbbá írtam egy összefoglalót a tolnai harcokról, a környék dúlásairól, a tizenötéves háború korábbi és későbbi szakaszairól. A naplót és ezeket felhasználva igazán szép doktorit tudnál írni. Szóval?

- Tetszik. Tényleg. Van benne fantázia. Miért nem írsz belőle egy regényt? - kérdezte.

- Nem tetszik ez a korszak – mondtam, és ünnepélyes ábrázattal a pult felett átnyújtottam neki a napló kéziratát. - Ez az a naplórészlet, amit Pálffy írt volna. Vidd haza, olvasd el. Enyhén kalligrafikusan írtam meg, utánozva a korabeli kéziratokat. Sima akvarell papírra készült, de ahhoz, hogy a történet hihető legyen, készíttetnünk kell egy naplót, minőségi papírra, koptatott marhabőr kötéssel, hogy autentikusnak tűnjön, arra az esetre, ha valaki leellenőrizné. Szénizotópos kormeghatározásba csak nem kezdenek bele. Ha megvan a füzet, szépen bemásolom az itt leírtakat. Látni fogod, hogy a naplóba semmi olyasmit sem jegyeztem be, ami ne történhetett volna meg. Más források minden leírtat igazolni fognak. A hajó elsüllyedését természetesen nem, de ez nem számít. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, bármi történhetett a kinccsel. Akár azt is írhatod, hogy még mindig ott lehet.

- Nagyszerű. Köszönöm – mondta, majd érdeklődve lapozgatni kezdte a művem. – Mennyibe kerülne a napló?

- Olyan harmincezer körül lenne.

- Vállalható. Van rá emberünk?

- Ismerek egy pécsi arcot, ő megoldja. Ha papirusztekercs kell, azt is ad.

- Tetszik. De túl sok itt a ha. Ameddig nem fordul komolyra a dolog, addig rendben van, de akkor is… - Ujjait összefűzte a tarkóján, és az arcát a két könyöke mögé rejtette. Előre és hátra dülöngélt, mint valami esőember a zártosztályon.

Figyeltem, és kivártam. Szinte hallottam, ahogy járnak a fogaskerekek az agyában, miközben mérlegeli a lehetőségeket. Jól tudtam, hogy számtalan buktatója van a dolognak, de úgy gondoltam, hogy pont a képtelensége miatt fog sikerülni. A másik tényező, ami miatt a lebukás esélyét a nullának gondoltam, az Gyula személye volt. Első blikkre is kitűnt, hogy egy aranyember, olyan, aki a légynek sem tud ártani, és inkább áldozza fel magát teljesen feleslegesen, mint hogy valakinek a kérésére nemet mondjon, legyen az bármi. Ettől függetlenül nem voltam benne biztos, hogy igent fog mondani.

- Hol fogok rátalálni a naplóra? – nézett fel rám hunyorogva, majd levette a szemüvegét, és dörzsölni kezdte a szemeit.

- Evidens, hogy Gyöngyösön, a ferences kolostor könyvtárában.

Próbáltam olyan határozottan mondani, hogy tényleg nyilvánvalónak tűnjön, de láttam, mennyire meglepődött. Felhúzta a szemöldökét, majd visszavette a szemüvegét és úgy nézett rám, mintha én szöktem volna meg az előbb említett zártosztályról.

- Mi evidens van ebben? Miért pont Gyöngyös?

- Több minden a kezünkre játszik. Legfőképpen az, hogy a ferences rend könyvtárának az állománya a török hódoltság alatt bővült a leggyorsabban. Az is, hogy levéltár is volt, nem csak könyvtár. Világi iratok is kerültek be, nem csak egyháziak, ráadásul más rendházaktól is átvettek ezt-azt, sőt, még vásároltak is. 1904-ben tűzvész pusztított Gyöngyösön, a rendház is kapott a jóból, a szerzetesek a könyvtárból az ablakokon át dobálták ki a könyveket. Ha van valami, ami nekünk kedvez, az a káosz. Ott pedig volt bőven. A második világháború után a novíciusok rejtegették a könyveket az oroszok elől, a templom kriptájában elfalazták az egyik részét, míg a másikat odaadták világi híveknek, hogy őrizzék meg nekik. Így ki- vagy bekerülhetett olyan irat is, amiről nem is tudtak, és talán még ma sem tudnak. Aztán persze deportálták a szerzeteseket, a könyveknek csak egy része került elő, azokat meg átvitték a Széchényi Könyvtárba, majd a hetvenes évek végén vissza. Egy vékony, szakadt naplófüzet, egy töredék simán elfér egy alig forgatott lexikonban…

- Amit egy, a fogságot túlélt öreg ferences szerzetes előkotort valahonnan a kilencvenes években. Ami egészen addig a sorok között kushadt, míg Takács Gyula fel nem tűnt a színen…

- Pontosan! – kiáltottam fel. Örültem, hogy kezd ráérezni az ízére, bár még nem fejeztem be.

Most következett a feketeleves.

- Csakhogy…

- Csakhogy? Milyen csakhogy? Szó sem lehet semmi „csakhogyról”! – horkant fel, de gyorsan csendre intettem.

- Kell egy ember, aki a kéziratot beviszi és elrejti a gyűjteményben, egy perifériára szorult kötetben. Majd amikor megjelensz, kikéred, ő odaadja, te pedig megtalálod, és ebből indul az egész…

- Akkor ezt el is felejthetjük. Hacsak nem ismersz véletlenül egy ferences szerzetest? – kérdezte nevetve.

- Nem. Viszont ismerek valakit, aki ott dolgozik könyvtárosként, és azt hiszem, tartozik neked eggyel. Nem tudom, hogy mennyire megbízható, de meg kell próbálni.

- Jézusom, ki lehet az? – Nagyon meglepődött.

- Emlékszel arra a srácra, aki tavaly itt volt gyakorlaton? A Tamásra? Aki nem talált magának gyakorlati helyet, te meg olyan kedves voltál vele?

- Igen, de bárcsak ne emlékeznék. Fura fiú volt.

- Még most is az. Beszéltem vele telefonon. Úgy tűnik, nem járta még át a ferences lelkiség. Rögtön rávágta, hogy persze, megteszi. Mintha élvezte volna a helyzetet.

- Rendben. Szólj, ha kell pénz – mondta, majd felvette a földről a kétliteres kólásüveget, lecsavarta a kupakját és meghúzta. – A sírba teszel, komolyan, a sírba teszel.

- Én? Ugyan, majd a kóla megteszi – vágtam vissza, és fütyörészve mentem az olvasó után, aki belépett a főbejáraton és elindult a lépcsőn fel az olvasóterembe.

Másfél hónap múlva kész lett a napló, mehettem érte Pécsre. Minőségi, sárga merített papírból készült, antikolt marhabőr borítóval, úgy, ahogy azt kell. Egy nappal sem tűnt többnek négyszázhúsz évesnél. Gyönyörű volt. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Így, miután kifizettem érte a harminckétezer forintot, azt kértem a könyvkötőtől, hogy tépje ketté.

- Ez komoly? – hitetlenkedett.  – Ne viccelj, ez egy egyedi darab, művészi igénnyel elkészítve…

- Jó, de nekem nem így kell. Tudom, hogy nem jeleztem a rendelés leadásánál, hogy szakadt példányt szeretnék, de talán megoldható – nyújtottam felé a naplót, de nem vette át, hiába erősködtem.

Hazavittem úgy, ahogy van. Letettem az asztalra, és hozzá se nyúltam. Csak kerülgettem pár napig, és próbáltam kitalálni, mi legyen vele. Féltem, hogy elrontom, és dobhatom a kukába, de végül megoldottam. Sikerült igazán mesterien elszakítanom. Harminc oldalt számoltam, a maradékot pedig eltettem, arra az esetre, ha elrontanám az írást.

Aztán gubacstintát készítettem csersav és vasszulfát hozzáadásával, közben tollat faragtam, majd aprólékos munkával, ügyelve rá, hogy el ne kenjem, két hét alatt bemásoltam Pálffy Miklós fiktív történetét a szakadt naplóba. Igazán jól sikerült, de még mindig túl sterilnek tűnt.

Közben elmúlt az ősz is, és következett a télnek hívott valami, ami a szürke eget és az ünnepeket ígérte, és tele voltunk munkával és Gyulával megígértük, hogy januárban nekiállunk, és véghezvisszük azt, amit már nevén nevezni sem mertünk. Közben két hétig a kihűlt, de még hamuval teli füstölőben tároltam a naplót, és reméltem, hogy a szalámiillat kiszáll belőle, és csak a füst marad, és a korom a megsárgult lapokon. Valójában fogalmam sem volt, hogy kellene kinéznie Pálffy Miklós naplójának. Szerencsére más ebbe bele sem gondolt, így nem volt kivel vitatkoznom.

Gyula a két ünnep között rábólintott az akcióra, így január elején, egy ködös éjszakán egy budapesti romkocsma mellékhelyiségében a legnagyobb titokban átadtam a Pálffy-naplót Tamásnak.

- Szerinted jó lett? – kérdeztem. Kíváncsi voltam a véleményére, elvégre, ő a napjait hasonló iratok között töltötte.

- Nagyon fájin lett, öregem – nyögte ki. Erősen illuminált állapotban volt. – Még egy kicsit leboroskólázom, és kész a világszenzáció.

Aggasztott az állapota, de nem volt mit tenni. Elkísértem a ruhatárig, és beletettem a táskájába a naplót, majd arcon paskoltam, és búcsúzóul annyit mondtam, csak ügyesen! Innentől kezdve már nem rajtam múlott az ügy.

Egy héttel később, január közepén, egy munkanapon Gyula ebéd közben az illatos-omlós csirkehús fölött odabökte, hogy Tamás megcsinálta.

Levert a víz. Az addig csak a képzeletemben élő, fantáziaszülte machináció reálitássá vált. Nem tudtam, hogy örüljek neki vagy visszakozzak, és kérjem meg Tamást, inkább lopja ki a gyűjteményből, és égesse el. Ezt akartam, ez volt a terv, mégsem éreztem jól magam.

- Jövő héten Budapesten leszek a családdal. Onnan fogok átjárni Gyöngyösre. Ameddig ők a nagyszülőkkel bandáznak, addig én kutatom a témát. Egy hetet szánok a „nagy felfedezésre”. Utána megírom – jelentette ki.

- Úgy legyen. Mit fogsz mondani az egyetemen? Kitaláltad már?

- Azt, hogy az utolsó években már csak ezen a témán dolgoztam, bár a korai szakaszában inkább csak hobbinak tűnt. Aztán a kezembe akadt a naplótöredék. A többit talán nem kell megmagyaráznom.

Két héttel később, mikor a szabadságról visszaért, írt a Messengeren, hogy menjek le az irodájába. Tíz másodperc sem telt bele, és átléptem a küszöbét.

- Csukd be az ajtót, és ülj le – mutatott az asztala túloldalán lévő karfás székre. – Hogy is mondjam… Nem akarlak megsérteni, de… Ez… Ez nagyon barbár munka.

- Mire gondolsz? – Meglepett. Az hittem, le lesz nyűgözve.

- Hogy volt szíved eltépni az a szép naplót? És az a sok korom és kosz! Nagyon nehezen tudtam elolvasni!

- Négyszázhúsz éves irat akar lenni! Mit vártál? Ekönyvet, pdf formátumban, tizenkettes méretű Bodoni betűtípussal? – háborogtam, de tudtam, ez csak színészkedés a részéről. Jó munkát végeztem.

Biztos izgalmas lenne úgy mesélni, hogy titkos átjárókon és földalatti labirintusokon át jutott be a ferencesekhez, ahol csuklyás, barna szerzetesi ruhába bújt alakok vették körül és a titkos jelszót kérték tőle. A valóság ennél jóval unalmasabb. Időpontot kért, kapott, és ment. Tamás az olvasóterembe kísérte, pár alibi könyvet tett elé, amikbe Gyula belelapozgatott, majd kézbe vehette azt a kódexet, amiből aztán kutatás közben „véletlenül” kicsúszott a Pálffy-napló.

- A következő három nap csak azt a kódexet kértem ki. Pénteken jeleztem a dolgozóknak, hogy ez valami más lehet, amit eddig nem vettek észre, mert nem látom a kapcsolódási pontot a kódex szövegével, és más a kézírás is. Kicsit hitetlenkedtek, nem értették, hogy kerülhetett bele, de biztosítottam őket, hogy ez Pálffy Miklós naplója lehet, és utólagos engedelmükkel a szövegét lemásoltam. Tamás igazolt engem, és elfogadták az érvelésem. Sokat nyomott a latba, hogy épp a doktorimat írom a témából, és hogy megbízott könyvtárigazgató vagyok – mesélte.

- A ferencesek különben se hitetlenkedjenek… - engedtem meg magamnak egy poént.

- Gond nélkül elhitték. Azt mondták, majd megmutatják az egyik szakértőnek a Széchényi könyvtárból, de hónapok is beletelhetnek, míg valaki odaér. Addigra én már jelzem az egyetemen, hogy mi a helyzet.

Az, hogy Gyula szabadon dolgozhatott a doktoriján, és a ferencesekhez egy szakértő se jutott be, nem kisebb dolognak, mint egy világjárványnak volt köszönhető. 2020 áprilisában jött a nagy leállás, ami minket, könyvtárosokat is home office-ba száműzött, és az otthonról végzett munkán kívül nem volt más, amiről értekeztünk volna. Kiestünk egymás életéből, és fogalmam sem volt, hogy alakult a doktori sorsa.

Majd jött a nyár és a nyitás, ami furcsa volt, mintha egy idegen világban ébredtünk volna a Csipkerózsika-álomból. Majd jött az ősz és a járvány második, majd harmadik hulláma, és már nagyon untuk az egészet. Nem beszéltünk az összeesküvésünkről, és úgy voltam vele, ha ő nem emlegeti, én sem fogom felhozni. Meg kell, hogy mondjam, egy idő után eszembe se jutott a Pálffy-napló.

Mindenszentek után, egy ködös novemberi napon Gyulával ketten voltunk bent a könyvtárban. Ültem az előtérben egy nagy halom könyv között, és vártam, hogy kopogjanak, csengessenek az olvasók, jöjjenek az interneten félretett könyvekért, hogy kiadhassam nekik a könyvcsomagot, akár egy BigMac-menüt a McDrive-ban. De túl nagy volt a csend. Úgy tűnt, egy sziget vagyunk a ködben, melyre senki sem talál rá.

Gyula kiáltása törte meg a csendet.

- Ez az! Ez az! Hát ezt ki hitte volna? – ujjongott, és azt hiszem, közben az asztalt csapkodta.

Odamentem az irodájához, és megtámasztottam az ajtófélfát.

- Na? Mi van?

- Elfogadták. Mehetek védeni.

- Védeni? Öreg vagy már kapusnak. Különben is, nagy a pocakod – élcelődtem.

- Az még csak hagyján, de a karom is rövid. Szerencsére nem kaput kell védenem, hanem doktorit. Persze, előtte vizsga, meg házivédés, meg hasonló finomságok, de valami szuperlatívuszokban írt a professzor az anyagról.

Akkor esett le, hogy akár ez is benne lehet a pakliban. Az, hogy neki azt a doktorit meg kell védeni, és úgy is alakulhat, hogy nem csak szép csendben megszerzi a fokozatot, hanem valaki bekiabálja, hogy „Zseniális!”, vagy azt, hogy „Hazugság!”, és így vagy úgy, de oltári nagy hajcihő lesz belőle.

- Erre mikor kerül sor?

- Ha sikerül lepapírozni mindent, és megvan a vizsga a kutatási témából, akkor még az idén, vagy legkésőbb januárban jön a házi, majd június végén vagy július elején a nyilvános védés – mondta bizakodva.

- Aztán, tudsz mindent?

- Mindent közel se, de azért komolyan utánajártam a témának, a korszaknak. Hogy őszinte legyek, az az anyag, amit átadtál a napló mellett, elég hiányos és esetleges volt. Szerencsére rákaptam a korszak ízére. Tetszik. Talán hamisíthatnánk mást is – nevetett fel.

- Nem, köszi. Azt hiszem, ebből a bizniszből nem kérek többet.

Valaki gátlástalanul nyomni kezdte a csengőt. Ökölpacsiztunk Gyulával, és mindenki ment a dolgára. Ő tovább bogozgatta a pályázatok gordiuszi csomóit, míg én fonott kosárkába pakoltam a kedves olvasó könyveit. Úgy tűnt, minden rendben lesz, minden sínen van, de valahol legbelül éreztem, a ködben, a síneken két vonat tart egymással szemben.

Nem is kellett sokáig várni, hogy pofonként csattanjon a felismerés: túltoltuk a dolgot. Gyula januárban a házi védésen parádésan szerepelt, és rávették, hogy az anyagból írjon egy cikket.  Ez márciusban megjelent a Magyar Történelmi Társulat Századok című lapjában, és átemelte néhány kevésbé tudományos, de sokkal többek által olvasott folyóirat is. Restségemre jó példa, hogy addig fel sem tettem neki a kérdést, hogy „mi a ménküt írtál?”, ameddig az internetes hírportálokon meg nem jelentek a cikkek arról, hogy „Aranykincs lehet a Dunában Paksnál”.

- Istenem, Gyula! Már nyilatkozgatsz is? – rontottam be az irodájába, miután megláttam az egyik cikk mellett a fotóját. A kompkikötő mellett állt, északnak fordulva, a kettes kő irányába mutatva.

- Nagyon sajnálom, de olyan kedvesek és kíváncsiak voltak – mondta kedvesen. – Különben is, mi gond lehet belőle? Azóta már ezerszer megbolygatták a medret, nem fognak meglepődni, ha lemerülnek, és nem találnak ott semmit.

- Lemerülni? Búvárrégészek jönnek? Atyaég! – Teljesen fel voltam háborodva. Nem számítottam rá, hogy ilyen mélyen süllyedünk, arra pedig végképp nem, hogy Gyula lesz az, aki majd adja a lovat a média alá. Nem rá vallott.

- Ha most azt hiszed, hogy adom a lovat alájuk, tévedsz. Ha olvastad a cikket, akkor tudhatod, hogy épp arról magyarázok nekik, hogy semmi esélye, hogy meglegyen a kincs. Még pár nap, és mással lesznek elfoglalva – próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel.

- Küldd át nekem a doktorit! Tudni akarom, mitől gőzöltek be ennyire!

Hamar kiderült, miért haraptak rá annyian. Ha nem akarják elolvasni a doktorit, elárulom: túl jól lett megírva. A művet olvasva még egy igazán elvetemült szobatudós is kedvet kapna kimenni a helyszínre, és megcsodálni a Dunát napfelkeltekor, alámerülni hajóroncsok után kutatva, vagy legalább kézbe venni egy Pálffy Miklós monográfiát. Balsejtelem fogott el, és amitől féltem, a nyár folyamán bekövetkezett.

Pedig úgy tűnt, megnyugodhatunk.

A tudományos híreket figyelve értesültem róla, hogy a naplót átszállították az Országos Széchényi Könyvtárba. Ígérték, hogy digitalizálják, és elérhetővé teszik a neten. Május lett, mire ítéletet mondtak: a Pálffy-napló hiteles, eredeti példány, mely, bár megrongálódott és egy része odalett az 1904-es gyöngyösi tűzvészben, javarészt olvasható, és újabb információkat szolgál a törökellenes harcok egyik dicső szakaszáról. Nem írták, és nem is gondolnám, hogy komolyabb vizsgálatoknak vetették volna alá.

Sima liba, mondogattam magamban. Gyulának már csak le kell doktorálnia, és kész, elfelejtjük az egészet. Megnyugodtam, és kezdtem túl lazán kezelni az ügyet. Miközben bennem helyükre kerültek a dolgok, Gyula egyre idegesebb lett. A július eleji, nyilvános doktori védésén nagy volt a tülekedés – de csak a szakma volt jelen. Ünnepélyes volt a hangulat, és kijelenthetem, minden remekül ment. Csak hátra kellett dőlni, és kiélvezni a sikert a sok PhD között. De nem tudtam nyugodtan megülni a fenekemen. Ötpercenként újrakötöttem a nyakkendőmet vagy a lábaimat pakolgattam egyik helyről a másikra. Ha valaki értetlenül nézett rám, az izgága fickóra, akinek szemlátomást semmi keresnivalója sincs a tudósok között, akkor csak a Gyulára mutattam, és annyit mondtam, az én haverom!

 Itt kellene véget érnie ennek a történetnek. Pozitív befejezés, mindenki boldog, a jólelkű csirkefogók elnyerik méltó jutalmukat. De ha így marad, másfél hónap múlva nem hívtak volna a rendőrségtől, hogy szíveskedjek befáradni.

Most azt mondom, hogy az uborkaszezon tett be nekünk. Július közepén a járvány visszaszorulóban volt, a foci EB véget ért, és nem volt miről írni. A sajtósok lázasan keresték a híreket. Gyula telefonja egyfolytában csörgött, őt akarta az országos és a helyi média színe-java. Közben a városban is felkapták a fejüket a hírre, és ha lassan is, de terjedni kezdett a szóbeszéd az aranykincsről. Addig a paksiak többségének fogalma sem volt semmiről. Július vége lett, mire néhányan a dunai kincs történetét összekapcsolták a Gyula személyével. Persze, ezzel semmi gond sem volt. Egy újabb városi legenda született, melyet majd széltében-hosszában mesélhetnek az emberek.

Viszont Gyula kezdett kimerülni. Feszült volt, és úgy tűnt, robbanni készül. Vagy úgy szólt a munkatársakhoz, hogy abban nem volt köszönet, vagy napokig meg sem szólalt. Volt, hogy fél napig fel sem állt az íróasztalától, és a monitor fénye oly sejtelmes fényt vont köré, hogy aki megpillantotta, azt hihette, az egyik Star Wars főgonosz lett a könyvtárigazgató. A többiek inkább elkerülték, de én tudtam, hogy ki kell magából beszélnie mindazt, amit másnak úgysem mondhat el.

- Mi van, főnök? Nem tudod feldolgozni a sikert? – kérdeztem vigyorogva. Lehet, hogy más hangszínt kellett volna megütnöm, mert ettől még komorabb lett az arca.

- Siker? Ha színész lennék, ezt a hazugságáradatot és színlelést sikernek nevezném, de nem vagyok színész. Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni – mondta elkeseredve.

- Rázd le a sajtót, ne foglalkozz velük. Ha nem veszel vissza, hamarosan valamelyik főzős műsorban találod magad, ahogy rántást készítesz vagy egy táncos műsorban chachacha-zol a Liptai Klaudiával.

- Ez nem fog bekövetkezni. De van valami, ami realitássá válhat, és ezeknél jóval fenyegetőbb.

Kérdőn néztem rá. Elképzelni sem tudtam annál borzalmasabbat, mint hogy Gyula franciasalátát készítsen az egyik kereskedelmi csatorna képernyőjén.

- Képzeld, felkértek, hogy ősztől vegyem át a megyei múzeum igazgatását… - mondta szelíden, egy olyan ember nyugalmával, aki már végleg lemondott az életről, és bűnbocsánatot nyert.

- Persze mindenki tudja, hogy Te vagy az az ember, aki nem tud nemet mondani. A paksi Igenember, az altruisták királya! – Eszembe jutott, hányszor nehezítette meg a saját életét azzal, hogy nem mert, nem tudott, vagy nem akart nemet mondani olyan embereknek, akik lehetetlent, vagy nagyon nehezen elképzelhetőt kértek tőle. Mindenkit biztatott, mindenkiben látott fantáziát, mindenkiben látott tehetséget, még akkor is, ha mindenki más tudta, hogy ez hazugság. Olykor úgy tűnt, repülésre bíztatja a vízilovat. Még szerencse, hogy könyvtáros lett, nem pedig artistaedző.

- Képzeld, azt mondtam, minden fontosabb döntést meg kell beszélnem a családdal. Nyertem pár napot, hogy kitaláljak valami mentséget. Hazugságra nem építhetek villámkarriert.

- Ennek ellenére el fogod vállalni. Tudom jól.

Millió dolog összejöhet, ami miatt minden máshogy alakul, mint ahogy azt elképzeltük. A múlt és a jövő sem különbözik sokban a Duna vízétől. Helyenként zavaros és túl gyorsan folyik, néhol örvénylik és veszélyessé válik. Máshol lelassul és lerakja a hordalékját, és sohasem tudhatjuk, mi rejtőzik a felszín alatt. Épp ezért nem láthattam előre azt sem, ami bekövetkezett, vagy nem is tudom… Ami bekövetkezhetett volna.

Augusztus huszadikán, a családi ebéden bátyám arra panaszkodott, hogy zavaróan megnőtt a forgalom a Dunán. Ahányszor kimegy a csónakkal, újabban olyan emberek jönnek vele szembe nagy motorcsónakokkal, akikkel azelőtt sohasem találkozott.

- Fent a kettes kő környékén baromkodnak. Már egy hete ott vannak – felelte, mikor megkérdeztem, melyik szakaszon történik mindez. – Néhányan búvárruhában merülnek. Csak nem a haverod kincsét keresik?

- Jézusom, már Te is tudsz róla? – néztem rá elszörnyedve. – Azt hittem, csak a peca érdekel.

- Ja, öcsibogyó, engem nem is a kincs érdekel. A lényeg, hogy görbüljön a bot, és hagyják békén a vizet – mondta, majd bontott egy sört nekem is. – Nem ám kiszáradsz – húzta meg a kezében lévő üveget. - Amúgy elég rosszarcú népek azok. Inkább tűnnek fociultráknak, mint régészeknek vagy kincskeresőknek.

Erre az utolsó mondatára felkaptam a fejem. Az világos volt, hogy a régészek nem kapják össze a cókmókot olyan gyorsan, mint a kincsvadászok, de hogy rosszarcú fociultrák?

Hétfőn személyesen is találkoztam velük. Az egyik munkatársam feljött a könyvtár emeletére, és halkan, hogy az olvasók ne hallják, megsúgta, hogy két maffiózó külsejű fickó ül a Gyula szobájába, és őt várják.

- Tudjuk, hogy hol van most a Gyula? – kérdeztem.

- Azt írta Messengeren, hogy értéktár bizottsági ülésen van. Fél óra múlva jön. Beszélsz addig velük? Zavaróan hangosak.

Szép lassan lesétáltam a lépcsőn, és miközben gondolatban a mondanivalómat szerkesztettem, próbáltam felölteni a legártatlanabb, legbarátságosabb arcomat.

Bekopogtattam a nyitott ajtón. A két férfi derékból fordult felém. Úgy tűnt, a nyakukon lévő izomkötegek inkább hátráltatták őket a mozgásban.

- Te nem a Takács vagy – förmedt rám az egyik.

- Jó napot, segíthetek? – kérdeztem mosolyogva. Zavaromban túl sokat pislogtam, és ettől úgy nézhettem ki, mint egy óvodás, aki beledugott egy Tictac-ot az orrlyukába.

- Ha nem a Takács vagy, akkor nem – mondta a másik.

- Gyula üzent, hogy fél óra múlva itt lesz, hogyha esetleg…

- Megvárjuk? Mit lehet itt csinálni? – kérdezte a hozzám közelebb ülő.

- Olvasni, esetleg? – néztem rá félve. Összenéztek, és a tetovált intett a fejével.

- Visszajövünk. Fél óra múlva – mondták, majd komótosan kisétáltak a bejárati ajtón.

A kollégák izgatottan kérdezték, hogy kik voltak és mit akartak?

- Nem derült ki semmi – vontam meg a vállam. - Amúgy ezt nagyon bírom az ilyen arcokban. Nem magyarázzák túl a dolgokat. Ez van, ez lesz, aztán kész. Tudnánk velük vitatkozni, mert ésszel bírnánk, de esélyt sem adnak. Ha mégis, annak úgyis az a vége, hogy beverik az orrunkat.

Később fent sürögtem-forogtam az olvasók között, mikor Ági kolléganőm felszaladt azzal, hogy itt vannak, és a Gyula kiment velük. Már csak annyit láttam az ablakon át, hogy a Villany utca sarkán beültetik egy fekete Ford Ranger pick-upba, és elviharzanak vele a Dózsa György úton az Erzsébet Szálló irányába.

- Valaki üljön be a helyemre! – kiáltottam fel az olvasók legnagyobb rémületére, és a raktárból nyíló oldalajtón át elrohantam a biciklimig.

Azt hiszem, rekordidő alatt értem oda a kompkikötőhöz. A Halászcsárdánál leszálltam a bringámról, és áttoltam a hatos út túloldalára. Majd a vállamra vettem és átugrottam a vasúti síneket. Leszaladtam a lépcsőn, a parton az őrház mellett levágtam a földre és kifutottam az északi irányba tartó kövezés végéig.

Alacsonyan állt a víz, és az öbölben magasra nőtt a gaz a kis szigeten. Magasan járt a Nap, és mindent tisztán, élesen láttam, a víz felett repülő sirályoktól kezdve a szemben lévő kövezésen feketéllő kárókatonákat. Ugyanilyen tisztán láttam azt is, hogy a parttól távolodó motorcsónakban ott ül Gyula is, három férfi mellett.

Azért mentem utánuk, hogy megbizonyosodjak, nem fogják bántani. A partról semmit sem tehettem, de tudtam, hogy máshonnan is édeskevés lennék bármihez is. Inkább visszatekertem a könyvtárba, és vártam, hogy Gyula visszaérjen.

De aznap nem jött vissza.

Este felhívtam telefonon, és azt mondta, minden rendben volt.

- Nem nyomott a víz alá az a két benga állat?

- Nem. Azok csak amolyan erőemberek voltak, volt ott a másik csónakban két-három okosabb fickó is – mondta. Hallottam a hangján, hogy mennyire kivan. – Tudták, hogy nincs értelme kiverni belőlem az infót, mert nagyon bizonytalan dolog ez a vízalatti régészkedés.

- Szóval, jó fejek voltak?

- Dehogyis! – kiáltott bele a telefonba. – Azért rendesen megfenyegettek, úgy, ahogy kell. Azt mondták, ha kiderül, hogy ez az aranykincs csak egy átverés volt, akkor végem. Mondtam nekik, hogy ezen a szakaszon találták meg 1999-ben a lausitzi típusú bronzsisakot is, és már rengeteg hódoltság-kori tárgy került elő. De ezt már mind tudták. Nem a mendemondáért jöttek.

- Akkor ahhoz, hogy életben maradj, a Dunának virítania kell pár ezer aranyat?

- Pontosan.

Letettem a telefont, és hosszan néztem magam elé. Úgy éreztem, hogy ennél nagyobb zűrt nem is kavarhattam volna. Volt min agyalni, de közben világos volt, hogy ezt már nem lehet megoldani. De nem az én bőrömet vittük vásárra. Én sötét lóként lépkedhettem tovább a sakktáblán, míg Gyula sakk-matt helyzetbe került.

Azon a héten már be sem ment dolgozni, és a telefonját is kikapcsolta. Semmilyen üzenet nem jutott el hozzá.

Pénteken felmentem hozzájuk, és miután nagy nehezen bejutottam a lépcsőházba, percekig kopogtam az ajtajukon. Csak a szomszéd jött ki a lakásából, és megkért, hogy hagyjam már abba a hangoskodást. Kérdésemre, hogy látta-e őket elutazni, azt mondta, napok óta semmi mozgás sincs a lakásban. De az sem tűnt fel, hogy pakolásztak volna.

Körbejártam a környéket, de a fekete Dacia Dokker nem állt a közeli parkolók egyikében sem. Világos volt, hogy leléptek. Világos volt, hogy senkinek sem kívánták a tudtára adni, hogy hová mentek.

Ekkor már csak magam felé kellett elszámolnom a történtekkel. Tudtam, hogy jobb, ha csöndben maradok, ha meghúzom magam, ha ez az egész a kettőnk titka marad. Akárhová is tűnt a Gyula, jelenleg jobb helyen van ott, mint itt.

Néha még megindulok lefelé az igazgató irodába, hogy beszámoljak neki egy újabb ötletemről, de amikor meglátom az asztalán az ottfelejtett, félig üres kólásüveget, szomorúan fordulok ki, és mardos az önvád. Ahogy az elején is írtam: mindez nem történt volna meg, ha én nem beszélem tele a fejét. Akkor még ma is itt ülne, doktori nélkül, bogozgatva a pályázatok gordiuszi csomóját.

Közben jöttek az emberek, és keresték. Volt, aki azzal, hogy olvassa el a verseit, támogassa a megjelenésüket, vagy, hogy intézzen el nekik ezt, azt, amazt. Mi pedig mindenkinek ugyanazt mondtuk. Azt, hogy külföldi tanulmányútra ment. Néha hozzátettem, hogy talán Acapulcoba. És akkor senki sem értette, miért szomorodok el.

Aztán pár hete robbant a bomba. A Széchényi könyvtár egyik, addig a koronavírus miatt kórházban lévő főszakértője kijelentette, hogy a Pálffy-napló hamisítvány, és ezt a sebtében elvégzett vizsgálatok is bizonyították. Ekkor megindult a nyomozás a hamisító kilétének felderítésére, és a rendőrség elkezdte vegzálni a könyvtárosokat a Takács-család eltűnése miatt. Ami addig mindenkinek egy szimpla, bár nagyon hirtelen és meglepő családi életmódváltásnak tűnt, az hamarosan egy hamisítási botránnyá dagadt.

Aztán eljött a nap, mikor a raktárban pakolásztam, és hívott az a nyomozó, akinek aztán azt mondtam, hogy már kihallgattak minket. Aztán jött az, hogy az esőben a kifolyók felett ugrálva elszaladtam a kapitányságra, és előadtam nekik ezt a történetet, csak akkor valamiért sokkal, de sokkal bonyolultabbnak tűnt.

Aztán eszembe jutott, hogy azok a fickók, akik megcsónakáztatták Gyulát, esetleg rossz néven veszik, hogy át lettek verve. Az is előfordulhat, hogy utánaerednek, és felkutatják. Sohasem lehet tudni.

Aztán eszembe jutott, hogy leírom ezt az egészet, úgy, ahogy megesett. Talán eljut egy-két emberhez, olyanokhoz, akik hazugnak, csalónak, szemfényvesztőnek nevezik az én drága barátomat, és eljut olyanokhoz is, akik nem is hallottak erről az ügyről, csak majd feltűnik nekik, hogy Takács Gyulát mintha a föld nyelte volna el.

Nem tudom, hogyan tovább. Hogyha a rosszarcú fazonok a vallomásom után véletlenül mégsem csipkézik ki a fülem, és a törvény őrei sem dugnak börtönbe hamisításért, akkor van okom reménykedni.

Gyula talán egyszer visszatér közénk. Vagy ha örökre elbujdosott, hát remélem, majd összefutunk valamerre. Talán egy kis faluban, valahol Zalában, mikor egy út során betérek a helyi benzinkútra tankolni.