Nagy Balázs: Tokkal-vonóval / Hemingway Pakson

Nagy Balázs

Tokkal-vonóval / Hemingway Pakson

„A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk,

 a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk.”

– Széchenyi Zsigmond

 

„Azt mondtam, oda megyek, ahova akarod. Ha vadászni akartál,

elmehettünk volna Magyarországra, és kényelmesen élünk”

-Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava

 

1926. június 12./ Még alig múlt fél kilenc, de a nap már magasról tűzött rájuk. Hiába a hőség, a szúnyogok nem hagytak nyugtot nekik. Az út menti bozótosból rontottak rájuk. Állt a levegő, de a két fiatal férfi az orrában érezte az ártér felől jövő poshadt víz szagát. Az ingjük erősen átizzadt, ahogy a kocsit tolták. A magasabb, erősebb férfi zihálva vette a levegőt, látszott, hogy többet ad bele, bajusza felett gyöngyözött az izzadtság. Ő állt a Fiat 510-es faránál. A másik, sportos, elegáns férfi oldalról tolta a kocsit a vállával, és néha a kormányhoz kapva próbálta egyenesben tartani a makadámúton. Szerencséjükre az út nem emelkedett, a Duna és a magas löszfal között szelíden vitt dél felé a vasút mellett. A bajszos férfi angolul káromkodott.

-Rohadjon meg az összes! Michiganben tizedennyi szúnyog sem volt. Élnek itt emberek, vagy még napokig küszködhetünk ezekkel a dögökkel? – kérdezte, majd mérgében farba rúgta a kocsit. Bakancsáról nagy porfelhő szállt fel.

-Ott egy indóház. Nemsokára Pakson leszünk. Ott kapunk benzint.

Nekidurálták magukat, és két perc múlva betolták a kétszintes épület előtti langyos árnyékba a kocsit. Egy tizenkét év körüli fiú állt az ajtóban, álmosan figyelte őket. Csak akkor élénkült meg, amikor a két idegen számára ismeretlen nyelven kezdett beszélgetni egymással. A bajszos nekidőlt a ház hűs falának, míg a másik a bejárat elé lépett.

-Van itt egy bakter vagy valami állomásfőnök?

-Ott van hátul.

-Te ki vagy?

-A fia.

A férfi végignézett a fiún, majd a tekintete a falnak támasztott biciklire tévedt. Belesimított a hajába, és ingujjal megtörölte a homlokát.

-Tudnál nekünk adni valamit? Elfogyott a vizünk.

-Bent van hideg szóda. Jöjjenek. Szólok az apámnak. –intett a fiú, és elindult befelé az épületbe. Odabent hűs volt, pedig nyitva volt minden ablak és ajtó. Hátulról, az épület túlsó oldaláról, a sínek irányából beszélgetés hallatszott. Ott állt az állomásfőnök két másik férfi társaságában. Szegényes útipoggyász volt náluk.

-Jó napot. Segítség kellene. Gond van a kocsinkkal. Elfogyott a benzinünk. Fogalmam sem volt, hogy Pest és Pécs között csak itt van kút. Valakit be kellene szalajtani egy pár literért, vagy minket kellene bevontatni a városba. Esetleg a gyerek betekerhetne szólni valakinek.

-Értem. Rendben. –mondta az uniformisos férfi. –De nem kell a Janikát hajtani, van telefonunk. Beszólok a csendőrségre, valakit csak tudnak küldeni kocsival.

-Mit mond? –kérdezte a bajszos férfi angolul. Kezében két pohárral és egy üveg szódával jelent meg a kis társaság mellett. A három másik érdeklődve fordult felé. Némán biccentettek egymásnak.

-Telefonálnak a csendőrségre. Ők talán tudnak küldeni valakit, aki hoz benzint, vagy bevontat minket. –válaszolt a másik idegen férfi.

-Miért, a csendőröknek nincs autója?

-Nincs. Csak motorkerékpárjuk. Jó, ha oldalkocsis.

-Idilli ország lehetne a szeszcsempészeknek! –nevetett fel hangosan a bajszos, és az egyik poharat átadta a másiknak. Töltött, és ittak.

-Angol? Min nevet? –kérdezte az állomásfőnök.

-Amerikai. Azt hiszem, inna valamit a szódán kívül.

-Van egy kis törkölypálinkám, ha érdekli.

-Nem fog nemet mondani. És én sem.

-Jöjjenek be. Hogy hívják az urat?

-Hemingwaynek. Ernest Hemingwaynek. Engem Széchenyi Zsigmondnak.

Erre a névre az állomásfőnök és a két útipoggyászos is felhúzta a szemöldökét. Az amerikai már nem is tűnt olyan különlegesnek előttük.

-Klein. Klein Mihály… Gróf úr! Ebben az esetben talán… az a pálinka… -szabadkozott az állomásfőnök, de Széchenyi leintette.

-Kérem, ne magyarázkodjon feleslegesen. Nagyon jól fog esni. Nagy öröm, hogy invitál.

Hemingway már a harmadik pohár szódát itta, amikor Széchenyi kézfejjel mellbe vágta.

-Hagyd abba. Van pálinkája.

Bent az irodában Klein töltött nekik, aztán indult a másik helységbe telefonálni. Nem mert a gróffal együtt italozni, hiába biztatták.

–Szolgálatban semmit. –mondta, de mindhárman tudták, hogy nem véletlenül hevert az a laposüveg a fiókban. Amíg Széchenyi csak szopogatta a törkölypálinkát, Hemingway gyorsan magába döntötte, majd töltött még egyet az elöl felejtett üvegből.

-Ez sem sokkal rosszabb, mint amit Pesten ittunk a Bristolban. Nehogy azt mondd, hogy itt minden háznál ilyet főznek! –nézett Széchenyire, miközben lecsapta a poharat az íróasztalra.

-Csak minden másodiknál. –mondta a gróf, majd gyorsan legurította a nedűt.

Klein pár perc múlva jelent meg a szoba ajtajában.

-Sajnos a Keck vaskereskedés, és a kút is be van zárva. Csak valamikor a délután folyamán nyit. De szólnak valakinek. Bevontatják Önöket Paksra.

-Rendben, úgy is jó lesz. –mosolygott rá Kleinre Széchenyi.

-Mi történik? –kérdezte Hemingway.

-Zárva a benzinkút. Délután nyit. Vonóval megyünk a városba, lesz időnk ebédelni meg korzózni.

Szerencséjük volt, a téglagyárban épp állt egy McCormick traktor, azzal vontatták be őket Paksra. Hemingway érdeklődve mustrálta az amerikai masinát.

-Ez chicagói gyártmány. Úgy tűnik, nem tudok olyan messzire szaladni, hogy a szülőföldem ne bukkanjon fel valamelyik sarkon. Párizsban minden kávéházban azok a jenki fafejek, itt meg a kreálmányuk. –csóválta a fejét. Mégis kedvet kapott hozzá, hogy vezesse, és amúgy sem akart a füstjében kocsikázni. Ám az öreg géplakatost hiába kérték, nem engedte meg neki. Kénytelen volt beülni a társa mellé a Fiatba, és nyelni a füstöt.

-Ha tönkre vágnád a gépet, a jószágigazgató megnyúzná ezt az embert. Ne feledd, ez itt nem demokrácia.

-Attól én még érezhetem magam jól, igaz?

-Azért vagyunk itt. Vagyis… Útban vagyunk, hogy igazán jól érezzük magunkat.

Egészen az Erzsébet Szállóig vontatták őket a Deák Ferenc utcán. Mindkét oldalról kétszintes házak és alacsony fák övezték a poros utcát. Az árnyékok a falakhoz simultak, a traktor motorja fülsüketítőn szólt. Hemingway kedvtelve nézegette a házakat, a villanyoszlopokat, az ingre vetkőzött embereket. Sherwood Andersonra gondolt, arra, hogy mennyire tetszene neki ez a környék. Ha másnak nem is, neki mindenképpen beszámol erről a városról.

Aztán odaértek a Szállóhoz. Fellélegeztek, már fojtogatta őket a füst. Vitatkoztak rajta egy kicsit, hogy begurítsák-e az autót a kocsiszínbe. Végül segítséggel betolták, miután egy arra járó férfi figyelmeztette őket, a gyerekek ki-be fognak ugrálni a kocsiba, ha nem húzzák fel a ponyvát.

A főjegyző sietett eléjük nagy sebbel-lobbal. A hőség ellenére állig gombolt ingben és nyakkendőben volt, nadrágja szára harangozott a bokáján. Már messziről elkezdte a bemutatkozást.

-Uraim! Engedjék meg… Tarisznyás Gerő, főjegyző. - Széchenyi a kezét nyújtotta felé, amit a férfi sután, félve szorított meg, majd Hemingway-ét is, aki vigyorogva rászorított. A főjegyző az ujjak szorításából szabadulva mindkét kezét a háta mögé rejtette, és próbálta a sajgást kimasszírozni belőle. -Gróf úr, megtisztelve érezzük magunkat! Reménykedhetünk, hogy a városban maradnak éjszakára?

-Nem. Szeretnénk minél hamarabb leérni a Gemencbe.

-Vadászat?

-Igen. A barátom amerikai. Párizsban telebeszéltem a fejét a vadkanjainkról és a szarvasainkról, erre ő a családját hátrahagyva rohant hozzám, hogy szavamon fogjon.

-Elszántnak tűnik.

-Az is. Átvonatozta fél Európát, pedig utál utazni. Azt hiszem, jobban szeret jelen lenni, mint jönni-menni. De most ez a kis probléma… Megállásra kényszerített minket.

-Jó helyen vannak egy kis sziesztára. Egyenek, igyanak valamit. Sétáljanak. Országos hírű a Kaszinó. A napokban nyílt meg a kétmedencés kosaras strandunk. Persze, vannak, akik a túlparti strandot részesítik előnyben. Amekkora hőség van, biztosan sokan eveznek át. Semmi perc alatt fognak maguknak egy csónakot.

-Nagyszerű. Fogyasztanánk valamit, aztán én megtekinteném a Kaszinót, elolvasnám a hírlapokat. Mr. Hemingway pedig szívesen átcsónakázna a túlpartra. Igaz, kedves barátom? –kérdezte a gróf az amerikaitól magyarul.

-Mi a gond? –értetlenkedett Hemingway.

-Miután haraptunk egyet, át tudnál csónakázni, pecázhatsz a homokfövenyen. Természetesen tarthatsz velem is a Kaszinóba, és diskurálhatsz a helyi politikusokkal.

-Nincs az az Isten. Itt az én társaságomra közel sem vágynak annyira, mint a tiédre.

-Akkor ezt megbeszéltük. –mondta Széchenyi, majd a főjegyzőhöz fordult. –Esetleg tudnánk keríteni egy kísérőt a barátomnak? Valaki, aki ért azon a barbár nyelvén.

-Hogyne, gróf úr. Van a városban egy-két fiatal, aki beszél angolul. Kerítek egyet, de addig esetleg…

-És a kút?

-Négy körül már biztosan nyitva lesznek. Talán korábban is. Csak Tengelicre mentek.

-Remek.

Délre megebédeltek. Hemingway bablevest és aranygaluskát, Széchenyi csukapaprikást evett, mindketten hozzá nem illő bort ittak. Széchenyi éppen a számlát rendezte, amikor Tarisznyás főjegyző megjelent mellette, és egy magas, lebarnult fiatalemberre mutatott, aki kissé alulöltözötten álldogált az udvaron. Hemingway szimpatikusnak találta félszegségét és okos tekintetét. Tudta, hogy a rövidnadrágos, pólós fiú lesz az idegenvezetője arra a néhány órácskára.

-Hem, ő ott Ferenc. Feri. Beszél angolul. Orvosnak készül. Áll a szolgálatodra. Háromra visszahoz.

-Kiváló. Örvendek. –intett ki az asztal mellől a fiatalembernek. Az szelíden bólintott vissza, de a fényes udvarról alig látta, ki ül bent. Talán húsz éves lehetett. Hemingway arra gondolt, ő ennyi idősen lőtt sebbel feküdt Milánóban, a Vöröskeresztes Kórházban. Csak remélni merte, hogy a jövőben nem kerül sor még egyszer olyan mészárlásra, mint amilyennek akkor tanúja volt. Ahogy azt is, hogy az övéinek nem kell megint Ferencekre tüzelnie valami nyomorult lövészárokból.

Megitta a sűrű feketét, majd kiment az autóhoz. Kezet rázott az árnyékban ácsorgó Ferivel. Bemutatkoztak egymásnak.

A hátsó ülésre dobva hevert a bőr horgászbottartója és egy bőrönd, amiből kivett egy rövidnadrágot. Miután átöltözött, leellenőrizte a horgásztartót, hogy minden benne van-e. Vizet töltött a kulacsába és elindultak a part felé. Ahogy lassan sétáltak a Piaci-rév felé, volt ideje szemlélődni. Alacsonyan állt a Duna vize. A folyó zöld szalagja északon a semmiből tűnt elő egy nagy kanyar után, és délen ugyanígy veszett el a parti fák mögött. Mindkét irányban hajómalmok rendezett sora állt, a víz csillogásán át is látszott, emberek mozognak rajtuk, a kerék lassan lapátolt a vízben. A folyó alsó kanyarulatában nagy uszály úszott. A túloldalon tucatnyi csónakot látott orrával a homokra húzva, körülöttük a vízben fekete pontokként emberfejek. Sokan a lejtős parton játszottak vagy heverésztek.

-Mr. Hemingway, tud evezni?

-Persze. Odahaza sokat ültem csónakban. Abból lőttük a vadkacsát. Bár az nem ilyen lapos csónak volt.

A fiatalok már bent ültek a hosszú és széles dunai ladikokban. Két lány ült az egyikben, a másikban két fiatal férfi és két hölgy. Ferivel egykorúak lehettek. Már várták őket, a lányok a válluk felett folyton hátrapillantottak, és őt figyelték. Hemingway feléjük biccentett. A férfiak bőre nagyon barna volt, ő kehes párizsi galambnak tűnt mellettük. A tavalyi pamplonai kiruccanás fényét már rég lezabálta a tél a bőréről. Az osztrákoknál, Schrunsben töltött síszezonban pedig nem sokat állt fel az íróasztala mellől, hiszen teljes gőzzel dolgozott az első regényén.

-Gyere már, Feri, leégnek a hölgyek a napon! –kiabálta az egyik férfi, míg a másik gyorsan beleugrott a vízbe, és teljesen elmerült, majd villámgyorsan visszaugrott a csónakba és a hajából a vizet a lányokra rázta. Azok sikítottak, ahogy a hideg víz a forró bőrükhöz ért. Aztán hirtelen elcsendesedtek, amikor meghallották, hogy Feri angolul beszél az idegen férfihoz.

-Hogy hívják? –kérdezte az egyik nő Feritől, mikor az beszállt a ladikba.

-Ernest Hemingwaynek. Amerikai.

-Á, Mr. Hemingway, nagyon örülünk! –nevetett felé az egyik nő kacéran.

-Mit mond? –kérdezte Hemingway, miközben óvatosan letette a csónak aljára a bottartót.

-Hogy mind nagyon örülnek.

-Feri, mivel foglalkozik az ürge? –kérdezte a nagydarab, frissen merítkezett férfi a másik csónakból.

-Újságíró. Annyit tudok, hogy mostanában jelenik meg egy regénye. Meg van pár publikált novellája.

-Te már olvastál tőle valamit?

-Apám járatja a Therapia orvosi lapot. Abban olvastam az „Indián falu” című írását. Mást nem.

-És jól ír?

-Nem tudom. Furcsán. Olyan… Szárazan. De lehet, hogy a fordítás volt rossz. Majd szerzek tőle valamit angolul.

-El van magától ájulva. –mondta a kevésbé csinos, vastag orrú hölgy, aki rövid haját kendővel fogta hátra.

-Szerintem nagyon kedves. –Feri felvette a két evezőt, az egyiket átadta az amerikainak. Aztán leült Hemingway mellé a csónak farába, és az evezőjével ellökte magukat a parttól. A másik csónakkal egyszerre indultak.

-Verseny a túlpartra! Kovács és Blatt az amerikás hajó ellen! –kiabált át nekik az egyik férfi, és erősen evezni kezdtek.

Hemingway nem figyelt rájuk. A vizet nézte, és lassan, de erősen lapátolt. Bolond volt, hogy nem hozott sapkát, az erős fény bántotta a szemét. A kövek mellett és a túlparti sekély vízben is számtalan madarat látott. Hunyorgott feléjük, és a vízben és a víz fölött repülve felismerte a dankasirályt, a tőkés récét, a szürke gémet, a kormoránt és látott még néhány madarat, amik túl gyorsan repültek vagy a víz csillogása és a túlparti fák zöldje elrejtették előle a kilétüket. Ahogy a fákat nézte, mintha egy ősvadon terült volna el a folyó keleti oldalán. Sehol egy templomtorony, egy gyárkémény, csak a háborítatlan, békés erdő.

-Vannak települések a közelben? –kérdezte Feritől.

Feri abbahagyta az evezést, és a jobb kezével mutogatta az irányokat.

 -Géderlak északon, Szentbenedek középen és Foktő délen. Foktőtől keletre Kalocsa városa, hasonló, mint Paks.

A másik csónak közben nagy előnyre tett szert. Csak önmagukkal versenyeztek. Néha még visszanéztek, majd amikor látták, hogy az „amerikás” csónak nem játszik, visszavettek a tempóból. Egy perccel lemaradva befutott Hemingway-ék csónakja is, óvatosan kerülgetve a fürdőzőket. A ladikban ülő lányok jobbra-balra integettek az ismerősök felé, miközben Feri előre mászott közöttük és kiugrott az alacsony vízbe. A láncnál fogva kihúzta a csónak orrát a fövenyre, majd kisegítette a hölgyeket, bár látszott rajtuk, hogy szokva vannak az efféle megpróbáltatásokhoz.

Hemingway lerúgta a bakancsát, összekötötte a fűzőket és kidobta a partra. Izzadt benne a lába, és látta, mindenki mezítláb gázol a vízbe, annak ellenére, hogy a parton sok kavics és kagyló is hevert. Vállára vette a horgászbottartóját, kezébe a kis kulacsát. Beugrott a vízbe. Térdig ért csak, és kellemesen hűsnek bizonyult. Lepakolt a parton a többiek mellett, a fák árnyékában, és ledobta az inget. Lerohant a parton, hosszú léptekkel, térdeit magasra húzva gázolt a vízbe a fürdőző emberek között, aztán, amikor a lendülete elfogyott, hasra vágta magát benne. Mikor feltérdelt, megérezte a folyó sodrását. Kicsit beljebb ment, hogy a dereka fölé érjen a víz, és elkezdett felfelé úszni. Mindent beleadott, de alig haladt valamit. Érezte, hogy kicsit elkényelmesedett a párizsi élettől. Inkább a hátára feküdt, és hagyta magát sodortatni az árral. Közben figyelte a túlparton álló várost. A három templomtorony, a háromemeletes hengermalom, a magas löszfal, ami alatt délelőtt a kocsival szenvedtek, a téglagyár kéményének látványa miatt úgy érezte, az elmúlt napokban nem térben, hanem az időben utazott. Minden csendes volt, lassú, nem olyan, mint Chicago, Toronto, Milánó, Párizs, Bécs vagy Budapest. Ez a vidék még megőrizte egyszerű báját és békéjét, és az emberek őszinte örömmel fordulhattak a másikhoz és mosolyoghattak rá bárkire. Nem kívánt ilyen helyen élni, legalábbis ebben az életszakaszában nem. De jó volt tudni, hogy bár változik a világ, mindig lesznek ilyen szegletei.

Mikor kétszáz méterrel lejjebb kimászott a vízből, meglátta az ideális helyet, ahol biztos fogásra számíthat. Visszakocogott a horgászbottartójához, elővette a könnyű, kétrészes horgászbotot a dobozból. Feri odament hozzá, fekete úszógatyájából a csillogó, szürke homokba csöpögött a víz.

-Vigyáznia kell, ha így rohan be a vízbe. Májusban nagy áradás volt, nem kizárt, hogy megpakolta a medret fatörzsekkel. Csúnya balesetek szoktak lenni.

-Akkor szerencsém volt. Milyen halakat lehet errefelé fogni?

-Ezzel a bottal? Nem tudom. Süllőt, csukát, kisebb harcsát, kecsegét. Bár, nyár van, és meleg a víz…

-Milyen hal az a kecsege?

-Tokféle. Most ívnak, ha fog egyet, lehet lesz benne ikra. Az nagyon finom. Kaviár.

-Mekkora volt a legnagyobb, amit itt fogtak?

-Hát… A kecsegét nem tudom, de vizából óriásit szoktak. A viza is tokféle. Felfelé úszik a folyón, és leteszi az ikráit. Itt már kétszáz kilóst is fogtak, de vannak fél tonnás óriások is.

-Mint a marlin.

-Az mi?

-Tengeri hal. Fél tonnásra is megnő, hosszú orra van, olyan, mint egy kard. Félelmetesen gyorsan úszik, a legerősebb botokkal is csak úgy tudják kifogni, ha beszíjazzák magukat az ülésbe a hajón.

-Ó, tényleg. Kardhal. Fogott már?

-Nem, még nem. De rajta van a bakancslistámon. Tud valakit, akitől szerezhetek élő csalit?

-A fiúnál ott a csónak orrában vannak szöcskék. Jó lesz? Így kérészrepülés előtt nem kizárt, hogy a kecsege rákap.

-Remek. Így nem kell utánuk rohangálnom.

Ferenc egy üvegben hozott neki vagy egy tucatnyi szöcskét. Virgoncok voltak, folyamatosan felugráltak. Már várta, hogy vastag ujjaival körbe hajkurászhassa őket az üvegben.

-Köszönöm. Lejjebb sétálok. Majd jövök. –Kivett a bőrzsákból két horgász bilincset, és a zsebébe süllyesztette.

Délre, a folyóban pár száz méter hosszú sziget feküdt, a felső részén a befolyásnál visszafelé kanyargott a víz, és szomorúfűzek borultak fölé. Néhány fa a vízbe dőlve remek állást biztosíthatott a rablóhalaknak. A part egy helyen meredeken szakadt le, a fák gyökerei kidudorodtak. Sok fa a meredekebb részeken alámosva egyensúlyozott félig a víz, félig a part között. Kissé agyagos volt a talaj, figyelnie kellett, hogy ne csússzon meg rajta. Az egyik fa alól egy tízméternyi kavicsos-homokos földnyelv nyúlt be dél felé a vízbe. Kisétált a végébe. Mozdulatlanul figyelte a tiszta vizet.  Látta, ahogy a ragadozók a part felé hajtják a kishalakat, ahogy azok szétrebbennek és a mélyebb víz felé veszik az irányt. Más volt, mint a sebes folyású patakok, amikhez szokott, de mindig vonzották az ismeretlen vizek és az ismeretlen halfajok.

Összerakta a botot, és felszerelte rá az orsót. A nehéz, duplán sodort zsinórt áthúzta a gyűrűkön. Előkét szerelt a végére, annak a végére pedig horgot kötött. Pont úgy csinálta, ahogy azt a novelláiban is megírta. Igyekeznie kellett. Nem lenne utolsó dolog azzal hencegni az ismerősei előtt, hogy tokhalat fogott a Dunában. Másfél, két óra múlva már indulhatott is vissza… A mutató és a középső ujjával belenyúlt az üvegbe, és kihúzott egy nagyobb, zöld szemölcsevő szöcskét. A hátába akasztotta a horgot, majd előre sétált, bele a folyóba. A víz hűsen ölelte körbe a vádliját és a térdhajlatát. Talpa alatt érezte a kagylóhéjakat. Óvatosan lépett előre, lábujjain és a sarkán, védve a talpa puha részét. Csak beleejtette a szöcskét a vízbe, és az áramlat már vitte is. Bal kezével húzta lefelé a zsinórt az orsóról, hogy a csalit akadálytalanul vihesse az ár. Egy ideig látta a szöcskét az apró hullámok között, majd eltűnt. Elkezdte visszafelé pergetni a zsinórt, és ekkor ismét feltűnt. Egészen addig tekerte vissza az orsót, amíg teljesen be nem húzta a zsineget. A szöcske még élt.

Percekig játszotta ezt a játékot. Automatikussá váltak a mozdulatok. Szeme a csalit, a zsinórt és a folyót figyelte, de gondolatban otthon járt, a feleségénél, Hadley-nél és a kis Bumby-nál, és a másik nőnél, akire vágyott. Gyűlölte magát ezért, mert szerette a feleségét, és sohasem hitte volna, hogy egyszerre két nőt is lehet szeretni. De nem tudott és nem is akart megálljt parancsolni az érzéseinek, főleg a Pauline iránt bontakozó szerelmének. Tudta, belebetegszik, ha vágyait nem élheti ki, ha minden csak elmélet, nem pedig hús és az ösztönök játéka. De talán jókor jött ez az út. Így egyedül, a csendben meghallhatja a saját gondolatait, és elég csak a saját érzéseire figyelnie. Széchenyi nem vár tőle semmit, és ő sem vár magától túl sokat. Próbálta elhessegetni a gondolatot az otthoni bajokról. Fel volt rá készülve, hogy éjjel, a magaslesen ülve majd sokkal erősebben tör rá a kétségbeesés és a tanácstalanság, de nem engedhette, hogy mindez beárnyékolja az útját. Vadászni, horgászni jött, és valahol a kocsiban a poggyászai között ott lapult a Fiesta kézirata, amit át kellett még dolgoznia. Napfényt és jó levegőt kellett szívnia, hogy megteljen élettel nem csak ő, hanem az írása is.

A távolból a zsinór rántása hozta vissza. A boton át érezte a hal erejét. Nem túl nagy, de erős, sportos hal lehet, állapította meg magában. Hemingway nyugodtan tekerte vissza az orsót. A hal egyszer megugrott, amikor a hasa alatt megérezte a folyó kavicsos medrét, de nem akadt le. Megfogta a zsinórt, és könnyen kitette a partra a halat. Másfél kilós süllő lehetett. Kiakasztotta a szájából a horgot és visszaengedte a vízbe.

-Nem érted jöttem. –súgta a víznek.

Jó ideig semmi sem jött. Cserélgette a szöcskéket, figyelte a vizet. A városból harangszót hozott a szél. Hiába állt térdig a vízben, a vállát égette a nap, és a szeme fájt az erős fénytől. Kezében a bottal, a kivetett csalival beljebb ment a folyóba, és a botot kitartva beleült. Az ár tolta lefelé, és ő lassan átsodortatta magát a sziget homokpadja elé. Egyre alacsonyabb és kavicsosabb lett a part. Az üveget, amiben a szöcskék voltak, a kis földnyelven hagyta, így ha ez leesik, vissza kellene sétálnia. Azt sem tudta, hogy rajta van-e még a csali a horgon, ezért ültében elkezdte visszatekerni a zsinórt. Abban a pillanatban, ahogy az orsóhoz ért, a zsinór megfeszült, a bot meghajolt, a szíve hevesen dobogni kezdett. „Ez az!” –gondolta, és ahogy ügyetlenül felállt a vízben, majdnem kiejtette a botot a kezéből.

-Ez az egyetlen esély! –biztatta magát, és nekiállt megdolgozni a halat a bottal és az orsóval. Nehéz volt felhúzni a mélyből, mert minduntalan megindult a folyó közepe felé, de bármilyen erős is volt, nem volt akkora, hogy ellenálljon az erős szereléknek. Csak attól félt, hogy az előke leszakad. Talán nem figyelt eléggé, amikor felszerelte. De nem. Óvatos volt, lassan dolgozott, olykor párhuzamosan tartotta a botot a vízzel, máskor karikába húzta. Tíz perc küzdelem után a hal kezdett fáradni, az orsó újra megtelt zsinórral, és meglátta a hal hátát magától néhány méternyire. Elkezdett hátrálni a part felé, és a hal utoljára megugrott. Megpróbálta lerázni magát a horogról, de az jól akadt. Hemingway egészen a homokos partig húzta.

A hal szürke volt, valamivel egy méter alatt. A hátán apró, vörhenyes kitüremkedések futottak végig, oldalán pedig egy fehér csík. Az orra hosszú volt, mint a hangyászsünnek, és a szája alatt négy bajusz lógott lefelé. Kétség sem volt, egy tokfélét fogott. Ha újra megszületik sem lesz még egyszer ekkora szerencséje.

Miután kiszedte a horgot és betette a bilincset a hal szájába, elindult visszafelé. Ahogy vitte, a hal farka csíkot húzott a homokban. Feri futott oda hozzá elsőként, majd a kisfiú, akitől a csalit kapta, utánuk többen is a partról. Hemingway megveregette a kisfiú vállát, majd letette a halat a homokba.

-Ez egy kecsege. Ugye, mondtam… -térdelt le Feri, és jobbra-balra forgatta az állatot. –Gratulálok.

-Hány kilós? –kérdezte a kisfiú

-Szerintem megvan négy kiló is. De lehet, hogy tele van ikrával. Akkor több is. –találgatott valaki a társaságból.

Hemingway otthagyta a halat a bámészkodók között, ivott a kulacsából, majd leszaladt a partra, és újra belevetette magát a vízbe. Közben Feri befektette a kecsegét a csónakba.

Az egyik hölgy izgatottan integetett és próbálta összeterelni a kis társaságot. Intett Hemingwaynek is, amikor az felbukkant a víz alól.

-Mit szeretne? –kérdezte Feritől.

-Jöjjön fotózkodni. Már amennyiben nem bánja.

Nem bánta. Ráült a hosszú csónak oldalára, a csalis kisfiú beállt mögé, a hölgyek pedig köré gyűltek. Feri a csónak végében állt a vízben, fehér kendővel a fején, bottal a kezében. Mind hunyorogtak, miközben próbáltak mosolyogni. Hemingway nem nézett a kamerába. Arra gondolt, pár év múlva már egyikük sem fogja tudni, ki az az idegen ember a képen. És talán ő is elfelejti életének ezt a furcsa, őrlődő időszakát.

Ezután mind csónakba ültek, és visszaeveztek Paksra. Hemingway kivette a bottartóját, Feri kiadta neki a kecsegét, majd együtt felsétáltak a Szállóhoz. Ott kezet ráztak, aztán Hemingway szólt a portán, hogy Széchenyit keresi.

-Mit fogtál? Kecsegét? –kérdezte virágos jókedvvel Széchenyi.

-Azt mondják.

-Ez bizony az. Mit csináljunk vele? Megnyúzzák, kifilézzék a konyhán? Elvisszük, nem? Este Mancika megsüti.

-Ahogy gondolod.

-Vonóval érkeztünk, de tokkal megyünk. Tokkal-vonóval. –mondta nevetve, magyarul.

Ezt Hemingway nem érthette, a gróf pedig meg sem próbálta lefordítani.

Míg Széchenyi intézkedett, Hemingway átöltözött, és a recepción vett egy képeslapot, amin Paks látképe volt a Dunáról. A fotót nagyjából onnan készíthették, ahol ő horgászott. Muszáj lesz valamit innen is küldenie a családjának, nehogy azt higgyék, vadászat helyett Pauline-nal hetyeg. Miután megcímezte a képeslapot és megírta az üzenetet Hadley-nek és Bumby-nak, bélyeget ragasztott rá. Majd hosszan nézte a képet, és vett még egyet Pauline-nak. Az elsőt otthagyta a Kaszinóban. Majd feladják nekik. Pauline-nal előbb fog találkozni, mint a családjával. Majd akkor ír rá neki valamit, vagy ketté is tépheti, és kiszórhatja a vonat ablakán.

Már töltöttek annyi benzint a kocsiba, hogy el tudjanak gurulni a kútig. Széchenyi nem vállalkozott a vezetésre. Émelygett, mert a helyi iparoskör tagjai egymásra licitálva kérték ki neki a konyakot. Befektette a zsírpapírba csomagolt halat a hátsó ülésre, a nagy dunsztos üvegben lévő aranyló ikrát mellé tette.  Hemingway nem vezetett Fiatot a háború óta. Ott a Vöröskeresztes mentő volánja mögött ült, és most ismerős érzéssel taposott a gázba. Hamar odaértek a kúthoz, és teletöltötték a tankot, majd beültek, és összemosolyogtak.

-Indulunk végre vadászni? –kérdezte Széchenyi.

-Ha valaki vagy valami közénk és a vad közé áll, akkor elütöm, majd lelövöm. –pislantott Hemingway a grófra, majd széles mosolyra húzta a száját.

 Észrevette és leintette a Fő utcán sétáló társaságot, akikkel átevezett a túlsó partra. Megállt az autóval, odaintette magukhoz Ferit, és odaadta neki az ikrával teli üveget. A fiatalember szeme felragyogott, de már nem volt ideje megköszönni. Hemingway gázt adott, és a Fiat végigrobogott a Fő utcán. Ahogy a visszapillantó tükörben nézte az integető fiatalokat, először arra gondolt, mennyire hasonlóak hozzá, és mégis mennyire mások. Aztán arra, írhat ő bármit, bármi világraszólót, nem valószínű, hogy ezekhez az emberekhez eljut a híre. Vágyott rá, arra, hogy mindenhol megismerjék a nevét, és olvassák az írásait. Vágyott rá, de nem igazán hitte, hogy ez majd bekövetkezik. De tudta, hogy ez a vágy örökké hajszolni fogja. 

Fotó: (Tumpek Mihály fényképészmester 1926., dr. Hanol János magángyűjteményéből)