Underwood

 

Nagy Balázs 

Underwood

„…senki sem fog megijedni egy kis történelemhamisítástól…”

 Lev Trockij (1931) és Joseph Goebbels (1938)

-egymástól teljesen függetlenül-

 Elengedném ezt a történetet, ha nem tettem volna ígéretet arra, hogy továbbadom. Arra, hogy megírom, akkor is, ha nem tűnik másnak, csak egy bűnös ember magyarázkodásának.

A fickó, aki elmesélte, nemrégiben halt meg, kilencvenkilenc éves korában. Akkor se lenne semmi, ha ígéretemet megszegve megtartanám magamnak a meséjét. Így megkímélném magam a szemrehányó tekintetektől és a kioktatástól, mert amit az öreg elmondott, az néhányakat érzékenyen érinthet.

Az, amit a paksi születésű George Underwood Torontóban előadott nekem, legalább is az eleje, első hallásra egész hihetőnek tűnt. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy történhetett-e így is, akkor a válaszom egyértelmű igen. Talán csak azért gondolom ezt, mert igencsak hiányos ismereteim vannak arról a korszakról, melyről mesélt.

Több kellemetlen dolgot is Mr. Underwood szemére vethetünk. Azt, hogy egy pribék volt, aki tucatnyi embert küldött a vesztőhelyre. Hogy egy önző ember, aki egy vérzivataros korban csak saját magával foglalkozott. Vagy ha mindaz, amit nekem előadott, hazugság, akkor csak annyit, hogy egy hazudozó, aki nem átallott kilencven évesen palira venni engem.

Be kell, hogy valljam, én mindezidáig erre az utolsóra szavaztam.

 

2010-ben találkoztam Mr. Underwood-dal, egy kellemesen meleg napon. Úgy tűnt, a torontóiakat meglepte, hogy nyáron akár harminc fokig is felmehet a hőmérséklet. Az utcasarkokon kék pólót viselő fiatalok osztogatták a félliteres ásványvizes palackokat, és városszerte párakapukat állítottak fel. Mellettem, a villamos egyik ülésén egy idősebb kínai asszonyság egy újsággal legyezgette magát. A villamos végében ülve két idősebb fickó pedig arról beszélgetett, hogy ideje lenne lecserélni ezeket az öreg kocsikat, bármily hangulatosak is.

Engem egyáltalán nem zavart, hogy nincs légkondi. A könyökömet kidugtam a 310-es villamos ablakán, és kedvtelve figyeltem a Spadina Road forgalmát. A háromszintes, lapos tetős, szorosan egymás mellé épített házak előtt ráérősen sétáltak az emberek. Minden ház alsó szintjén volt egy üzlet. Kávézók, éttermek nyíltak az utcára, az eléjük kitett asztalok mellett fiatalok és idősek mulatták az időt.

Elővettem a zsebemből a térképet. A következő állomás a Nassau Street mellett volt. Ott leszálltam. Már csak egy utcányit kellett sétálnom déli irányban.

A Kensington Marketre igyekeztem. Akkor jártam ott először. Korábban úgy hallottam, hogy a negyed egy külön kis város a városban. Azt mesélték, olyan, mintha az ember visszautazna az időben a hippi-korszakba. Azt hiszem, a sok pozitív jelző kissé elfogult volt a környékkel kapcsolatban. Nem volt sokkal több egy turista-attrakciónál. Elég bohém helynek tűnt, és talán az is volt, de nem mondanám, hogy sikerült meggyőznie. Az első látogatásomkor inkább arról győződhettem meg, hogy a világ sokkal kisebb, mint amilyennek tűnik, és könnyebben találom magam a negyvenes, mint a hatvanas években.

Sétáltam a környéken, és faltam az ötdolláros hotdog-om. Az egyik lebujból, ami inkább tűnt egy széles, hosszú garázsnak, mint épületnek, kellemes jazz zene hallatszott ki. Mivel kellőképpen megszomjaztam, gondoltam, leülök elé egy sörre és hallgatom egy kicsit a zenészeket.

A hely szinte tele volt. Bent is, kint is ültek. Az öt muzsikus egy ötujjnyi magas, nyolc négyzetméteres színpadon állt. Kértem magamnak egy Guinness-t a pultnál, és lustán figyeltem a zenészeket, arra várva, hogy felszabaduljon egy ülőhely.

Szerencsém volt. Az egyik asztalnál, egy szemüveges öregúrral szemben felszabadult egy hely.

- Leülhetek? – kérdeztem tőle angolul a borzasztó akcentusommal, de közben már helyet is foglaltam. Lassan rám emelte a tekintetét. A vastag lencséjű, teknőckeretes szemüvegén keresztül vagy öt másodpercig engem nézett, majd elfordította a tekintetét, és a zenészeket figyelte.

- Persze – mondta aztán.

Hogy őszinte legyek, a hely és az emberek figyelése, no meg a hideg sör jobban lekötött, mint a zene. Akkoriban kezdtem megszeretni a jazz-t, de ezt a free jazz-t, amit a fickók előadtak, még nem értettem. Mikor a fekete trombitás srác egy vad futamba kezdett, nem bírtam tovább.

- Jézusom! – tört ki belőlem. Gyorsan lehajtottam a maradék sörömet, és épp felállni készültem, amikor a velem szemben ülő öregúr megfogta a csuklómat.

- Mi az, nem tetszik? – kérdezte tőlem magyarul. – Az a trombitás fiú az unokám.

Visszahuppantam a székre. Nem kellett volna annyira meglepődni azon, hogy magyarral találkozok Torontóban. Számtalan magyarral összefutottam már. A különbség csak annyi volt, hogy akkor mindig olyan helyre mentem, ahol esetleg beléjük futhatok. Ez alkalommal teljesen váratlanul ért a dolog.

- Nagyon ügyesek, tényleg, de én ehhez tök hülye vagyok – mondtam. – Üdvözletem. Nagy Balázsnak hívnak – nyújtottam felé a kezem.

- Örvendek. George Underwood. – Kezet ráztunk.

Nagyon öregnek tűnt. Lehetett vagy nyolcvanöt, kilencven éves. Döbbenetesnek tűnt, hogy valaki ilyen idősen jazzklubokba járjon iszogatni.

Beesett arcú, ráncos kis emberke volt. Talán hatvan kilót sem nyomott. Haja már csak a tarkóján nőtt, az is fehér volt, akárcsak a rövidre nyírt, ritkás bajusza. A szemei élénken jártak, és a színük, mint az óceánba szakadó gleccsereké.

Megtévesztett a neve. Nem tudtam mit kezdeni vele. Láthatta az arcomon a tanácstalanságot.

- Én is magyar vagyok. Nem itt születtem – mondta. - A George Underwood csak felvett név. Igaz, már kedvesebb nekem, mint az eredeti. – Ránézett az üres korsómra. - Inna még egy sört? Hozzon egyet magának, nekem meg egy palack ásványvizet.

Elém tolt egy húszdollárost. Felálltam, és úgy mentem a bárpultig, mint a flipperben a golyó. Visszafele már óvatosabb voltam, magasan a fejem fölé tartottam a sörrel teli korsómat.

- Parancsoljon, és köszönöm – tettem le elé a visszajárót és az üveget.

- Maga? Turista? – kérdezte.

- Valami olyasmi. A feleségemmel vagyunk itt. A nagynénit látogatjuk. – mondtam.

- Nagyszerű. Hol van most a kedves felesége?

- Az említett nagynénivel van közös programjuk. Kimenőt kaptam.

- És? Tetszik Kanada?

- Meg tudnám szokni.

- Ó, igen. Ezzel én is így voltam – derült fel az arca. – Könnyen bele lehet simulni az itteni életbe.

- Hány éve él itt? – kérdeztem.

- Hatvan? Igen, annyi lehet. A Negyvenötösök és az ötvenhatosok között érkeztem.

- Ön csatlakozott valamelyik csoporthoz? – kérdeztem.

- Semelyikhez sem. Miután emigráltam, kerültem a magyarokat – mondta. Ezen nem lepődtem meg. Arra gondoltam, a háború után biztos sok kellemetlenség érte otthon, és talán elege volt. Nem akarta, hogy a múlt utána nyúljon.

- Ha van egy magyar barátja, már nincs szüksége ellenségre alapon? – kérdeztem nevetve.

- Lehet, hogy valami olyasmi is van a dologban – mondta. - A legszebb az egészben, hogy ugyanezt a mondást már hallottam portugállal, kínaival, skóttal is. Sajnos, ilyen az emberi természet.

Kinéztem az utcára. Sötétedni kezdett. A fa villanyoszlopokról bágyadt fény hullt alá. Szólt a jazz, néha valamit hozzáfűztek a zenészek, és a hallgatóság cserélődött. Volt, aki kiment az utcára dohányozni, mások az asztalok körül sertepertéltek, megint mások a garázs hátsó traktusában lévő mellékhelyiség előtt álldogáltak. Észre sem vettem, hogy megy az idő. Nem is sejtettem, milyen hosszú éjszaka elé nézek.

A trombitás srác odalépett az asztalunkhoz. Az öreg vállára tette a kezét. Az összerezzent az érintéstől, és olyan zavart tekintettel nézett fel az unokájára, mintha egy időutazásból tért volna vissza.

Bólogatott, majd rám mosolygott.

- Honnan jött? Melyik városból? – kérdezte.

- Paks…- kezdtem volna bele, de alig mondtam ki, az öreg hirtelen hátradőlt a székében, és hangosan nevetni kezdett. –Talán valami baj van? – húztam fel a szemöldököm.

- Tudtam! Tudtam, hogy jönni fog… - Levette a szemüvegét, és dörzsölni kezdte a szemét, miközben magában nevetgélt.

- Miről beszél?

- Arról, hogy mostanában újra hallani véltem a kattogást a fejemben. Tudtam, hogy előbb-utóbb jön egy ember hazulról, akinek majd el tudom mesélni, mi minden történt velem, amikor még fiatal voltam.

Elég talányosnak tűnt, amit az öreg George Underwood mondott. Bármikor, bárkinek a történeteit szívesen hallgattam, de rossz előérzetem volt az öreggel kapcsolatban. Reméltem, hogy nem teljesen bolond az ürge, bár az általa említett kattogás az agyában minimum erre engedett következtetni.

De aztán inkább megsajnáltam. Eszembe jutott Karinthy, és az Utazás a koponyám körül című írása. Abban hallott hangokat a fejében Frici bácsi, és mint kiderült, nem véletlenül. Akkor már agydaganata volt.

Felvette a szemüvegét, és az asztal fölé hajolva rám nézett.

- Ha van egy kis ideje, mesélek valamit – mondta. – Hogy hiszi vagy sem, az az Ön dolga. Csak hallgasson végig, és ígérje meg, hogy egyszer majd megírja - mondta.

Néztem az arcát, a májfoltot a homlokán, a mély ráncokat a lefelé görbülő szája mellett.

Hogy őszinte legyek, nem volt túl szimpatikus nekem. Akkoriban volt egy olyan elképzelésem, hogy az embernek idővel kiül az arcára mindaz, ahogy élt. Úgy láttam, a kedves emberek kedves arcú öregek lesznek, és ennek semmi köze sincs ahhoz, ki volt szép, ki volt megnyerő fiatalnak.

- Miért akarja, hogy megírjam? Nem vagyok író.

- Értem, de maga szerint hány falubélimmel, hány paksival fog még összehozni a sors? – kérdezett vissza.

- Álljunk meg egy pillanatra! – vágtam közbe meglepetésemben. Tudtam, hogy kicsi a világ, de hogy ennyire… – Maga paksi?

- Voltam. Igen. És nagyon jól esne, ha hírt adna arról, mi történt ott a negyvenes évek végén. Tudja, hogy megy ez! Eddig nem mondtam el senkinek, ma elmondanám mindenkinek – mondta, és felnevetett. – Ezek itt semmit sem értenének az egészből.

- Az unokája sem? – mutattam a trombitásra, aki jobban hasonlított Louis Armstrongra-ra, mint az öregre.

- Ő? Ugyan. Más világ. Mondanám, hogy a génjeiben hordozza a magyar történelmet, de messzebb – mint látja – nem is eshetett volna az alma a fájától.

- Legyen. De nincs határidő, ugye? – kérdeztem. Könnyebb volt beleegyeznem, mint ellenállnom.

- Nincs határidő – mondta.

- Ennek örülök. Akkor hajrá! – dőltem hátra a székben, és reménykedtem, hogy nem egy kivénhedt futóbolonddal hozott össze a sors.

- Itt? Ugyan! Az unokám bandája mindjárt befejezi, és ha ez megtörténik, a sok féleszű azonnal nekiáll óbégatni. Menjünk át a Grossmann-ba, ott tudunk beszélgetni. Itt van pár lépésre a Spadinán. Ott is jazz szól, csak félre tudunk vonulni. Vagy kint is leülhetünk, a kerthelyiségbe. Nagyon kellemes időnk lesz. Akár ehetünk is! – mondta.

Nem akartam megsérteni, nem akartam nemet mondani. Felálltam, kimentem az utcára. Ott vártam rá, míg ő bent elbúcsúzott az unokájától, aki épp a hangszereket pakolta össze.

- Sétáljunk. Csak nem árt meg – mondta, mikor mellém ért. Olyan mereven tette a lábait, mintha fából lennének. De haladtunk, és ez volt a lényeg.

Átmentünk a zebrán a Spadina Road túloldalára. A Grosmann’s az út felől elég elhanyagolt épületnek tűnt. Oldalról viszont, a Cecil Street irányából hatalmas graffiti díszítette. A mélykék, málló vakolatú falra neon színekkel jazz-zenészeket festettek, és ez igazán hangulatossá varázsolta a helyet. Leültünk a kerthelyiségbe, ahol alacsony piknikasztalok álltak egymás mellett.

- Itt jó is lesz. Mindjárt jön valaki, aztán kérünk italt.

Leültem vele szemben. Ahogy elhelyezkedett, én, mint egy iskolás fiú, ujjaimat az asztal felett összefonva figyelmesen hallgatni kezdtem őt.

- Ne várjon tőlem túl jó, vagy, hogy is mondják, túl ékes magyarságot. Sokat kopott az anyanyelvem. Mint látja, nem magyar közegben éltem, mióta eljöttem otthonról. A kubai feleségemmel nem lehetett magyarul diskurálni.

Annyira azért nem beszélt rosszul magyarul. Sőt, az akcentustól eltekintve teljesen hibátlanul. Persze, nem emlékszek minden szavára így tíz év távlatából. Amit az ő szájába adok, azok részben az én szavaim. Ez a történeten semmit sem változtat.

Szóval, én is paksi fiú vagyok – kezdett bele. - Erdei György néven születtem 1920-ban. A szüleimmel az Anna utcában laktunk. Elég kései gyerek voltam, két lánytestvérem jóval idősebb volt, mint én. Ma már egyikük sem él. Apám a két háború között különböző helyeken dolgozott. Egy ideig a Mezőkémia nevű cégnél amolyan könyvelőféle volt. Aztán a téglagyárnak dolgozott, és sok más kisebb cégnek. Anyám neki segített, ha hazavitte a munkát – mondta, majd vigyorogva rám nézett. – Áll még a téglagyár kéménye? – kérdezte.

- Persze. Ott van még, nem omlott rá senkire. De a gyár már régóta nem működik.

Megjelent egy középkorú hölgy az asztalunk mellett. Mr. Underwood rendelt két adag csirkeszárnyat és sültkrumplit. Szinte rögtön kihozták. Az öregnek valamilyen alkoholmentes koktélt, nekem sört szervíroztak mellé.

- Jó étvágyat. Vegyen az enyémből is! Én már úgyis csak csipegetni szoktam – mondta, majd folytatta a történetet. – Apám valamikor a harmincas évek elején hazahozott egy régi, rossz írógépet az egyik cégtől. Egy Olympia volt, egy nehéz fekete szörnyeteg. Meg sem tudtam mozdítani. Apám bevitte a szobámba, rendbe tette, és én nagyon sokat szórakoztam vele. Esős időben egész nap vertem a billentyűket. Nem írtam másról, csak arról, ami velem és a barátaimmal történt. Buta kis versecskéket, apró szösszeneteket. Ennek az egésznek a hozománya csak annyi volt, hogy nagyon jó gépíró lettem. Ez a tudás a vérzivataros időkben jól jött. Mondhatni, ennek a képességemnek köszönhettem az életem.

Még a háború előtt leérettségiztem Szekszárdon, a Garayban. Aztán a Pázmányra mentem tanulni. Tudja, sosem voltam eminens tanuló. Talán csak a numerus clausus miatt jutott hely nekem a magyar szakon. Mint sokan mások, akik magyart tanultak, én is azt hittem, majd író leszek. Vagyis, azzal a céllal mentem oda.

Mellette kénytelen voltam közgazdaságtant tanulni. Apám ragaszkodott hozzá, és ez igen okos dolog volt tőle. Mindig azt mondta, hogy bármily nehéz idők is jönnek majd, bármilyen politikai rendszerek, könyvelőkre és olyanokra, akik viszik a boltot, mindig szükség lesz.

Az egyik nagynénémnél laktam, akinek a vagyonos férje nem sokkal azelőtt halt meg, hogy én odakerültem. Egy szem fiúk, aki nálam valamivel idősebb volt, Debrecenben élt. Őt Voronyezsnél ölték meg.

Szép idők voltak azok. Szépek, de borzasztó bonyolultak. Át volt politizálva a közélet. Kisvárosban, falun még csak-csak megvolt az ember anélkül, hogy a világ állását kellett figyelnie, de a fővárosban… Furcsa volt nekem. Tudja, én azelőtt sohasem politizáltam. Persze, hallottam a híreket, tudtam a spanyol polgárháborúról, Mussolini afrikai csörtéiről, a magyar belpolitikáról, de annyira rendjén valónak tartottam, hogy nem is foglalkoztam vele. Egyik fülemen be, másikon ki.

A világot addig ideológiáktól mentes, egyszerű helynek láttam, amiben nincs helye másnak, csak az irodalomnak, a labdarúgásnak, és a lányoknak. Ebben a nyugalmas életben nagy szerepe volt Apámnak, aki otthon sohasem hozott szóba semmi olyasmit, ami nem tartozik rám. Ha muszáj lett volna véleményt nyilvánítania, ő inkább csak hümmögött, vagy olyan ősigazságot fogalmazott meg, amit aztán hetekig emészthettem. De a legtöbb dologra azt mondta, hogy „Nekünk ehhez semmi közünk. Dolgozunk, megpróbálunk boldogulni, és csendben maradunk”.

Mikor egyetemre kerültem, nem tudtam nem meghallani, miről beszélnek az emberek. Sokan örültek az első bécsi döntésnek, amikor a harmincas évek végén visszakaptuk a Felvidék egy részét és Kárpátalját. Aztán, amikor kitört a háború, és a németek megtámadták a lengyeleket, már éreztük, hogy baj lesz. A második bécsi döntés után már nem voltunk olyan felhőtlenül boldogok. A németek nekimentek a fél világnak, és sejtettük, hogy magukkal rántanak minket. Rossz volt nézni. És hát… Semmi sincs ingyen. Tudtuk, hogy mi, fiatalok leszünk azok, akik vérrel fizetnek ezért.

A barátaim nagy része a bölcsészek közül kerültek ki. Tudja, milyen érzékeny típus az. Én is elég szélsőségesen reagáltam mindenre. Azok az emberek, akik ifjan, romlatlan lélekkel találkoznak egy politikai eszmével, egy vallással, néha képesek teljesen elmerülni benne. Túlzásba vinni, mindent egy lapra tenni fel.

Aztán a fővárosban megismerkedtem néhány kommunistával. Az évfolyamtársaim hívtak, vittek közéjük, én pedig teljesen a hatásuk alá kerültem.

Ezek nem olyan mondvacsinált kommunisták voltak, mint amilyenek nálunk ’33-ban őrizetbe vettek. Köztük a cipészt is, akire csak ráfogták a jóakarói, hogy az, aztán a csendőrök jól elverték. Néhányan elég komoly, pallérozott elmék voltak. Ők ebben látták a kiutat abból, amiben épp voltunk. Elutasítottak valamit, és abból rögtön az következett, hogy a másik oldalra álltak. Fekete vagy fehér, fehér vagy fekete? Tudja, gyakran előfordul, hogy a politikai rendszerek és az emberek csak e két színt látják.

- …és a cipészek minden történetben kommunisták… - vetettem közbe.

- Igen, fasiszta cipészről még én sem hallottam – mondta, és beleivott a koktéljába. – Érdekes emberekkel ismerkedtem meg ekkor. Volt egy barátom, Csengő Karcsi, aki nyakig benne volt a dolgokban. Költő volt, vagyis annak képzelte magát.

Nagyon sok olyan ember volt köztük, akik többször megjárták a börtönt. Tudom, hogy miért kerültek oda. Nem voltak mind gazemberek. Egyszerűen a politika… De nekem, ha börtönviselt emberrel találkoztam, mindig Apám óvatosságra intő szavai jutottak eszembe. Így is nagy hatással voltak rám azok az eszmék, amikről a többiek beszélgettek. Amikor Karcsi elárulta nekik, hogy milyen nagyszerű gépíró vagyok, munkát is adtak. Megbíztak bennem, biztos azért, mert olyan együgyű fizimiskám volt. – megállt az elbeszélésben, és körbenézett. – Tudja, valamiért rólam soha, senki sem feltételezett rosszat - mondta, aztán vett egy sültkrumplit, és betolta a szájába.

-Bátor dolog volt akkoriban a kommunistákkal barátkozni és az irataikat gépelni. Később még okirathamisításba is belefolytam. Csengő Karcsi rá akart venni, hogy kötelezzem el magam a Kommunista Párttal, segítsem az ellenállást. Hamis iratok, új személyazonosság, satöbbi. Nem voltam hozzá elég kemény legény. Csak egy turista voltam a lázadók világában. Így aztán, amikor az otthoni címemen megkaptam a behívómat, mentem is.

Néhány ismerősömet, barátomat munkaszolgálatosnak vittek. Voltak, akik kint találták magukat a Don partján. Mások egyszerűen eltűntek. Nekem szerencsém volt, engem nem használtak ágyútölteléknek. Maradhattam itthon, de bakaruhában. A Honvédelmi Minisztériumban lettem fogalmazó. Napiparancsokat és más iratokat gépeltem és rendeztem. „Könyveltem” a hadtápnak. Aktatologatásra alkalmas voltam, másra nem. Tudja, akkor sem voltam az a szép szál legény. A hülye is láthatta, hogy a fronton csak a halottak számát szaporítanám.

A bitó árnyéka mégis ott lebegett felettem. Minden reggel úgy keltem, hogy ma elvisznek, és a Dunába lőnek, mert rájöttek, hogy kapcsolatban álltam a kommunistákkal. De ez nem történt meg. Nem tudom, miért, talán nem voltak elég elővigyázatosak, vagy a környezetemben nem volt egyetlen besúgó sem. Tényleg nem tudom megmagyarázni, miért volt ilyen szerencsém.

Nem kémkedtem a kommunistáknak. Nem is kértek erre. Csengő Karcsival is csak egyszer találkoztam ebben az időszakban. Egy este, talán ’44 áprilisának elején lehetett, hogy elkapta a grabancomat az utcán. Épp bombáztak a Liberatorok, vijjogtak a légvédelmi szirénák. Karcsi bevágott egy kapualjba, majd annyit súgott a fülembe, hogy vigyázzak magamra. Majd még egy címet, hogy ott keressem, ha minden kötél szakad. Ott kapok új papírokat.

A minisztériumban vészeltem át a német megszállást, majd a nyilas hatalomátvételt. Olyan embereknek dolgoztam a keze alá, mint Csatay Lajos honvédelmi miniszter, aki minden nap le akart mondani. Hallottuk a kétségbeesett sirámait, hogy ő inkább fejbe lövi magát, de erre vagy arra nem ad parancsot. Kiborító volt. Később ott volt a Beregfy, aki ’44 októberében pont nekem diktálta le a rendeletét, melyben az országot hadműveleti területté nyilvánította. Ő bezzeg sohasem siránkozott.

Mindenki tudta, hogy hamarosan véget ér a háború. Ott voltak azok a hatalmas térképek az irodában. Láttam a táblákon a csapatmozgásokat, tudtam, hogyha átkelnek a szovjet csapatok a Dunán, és bekerítik Budapestet, akkor véget ér a dal. Nem Budapestet féltettem. Attól tartottam, hogy nem érek haza Paksra.

A csapatmozgásokból kitűnt, hogy Paks környékére gyalogos, páncélos és páncélgránátos hadtestek is érkezhetnek. Ez nem sok jóval kecsegtetett egy katonaszökevényt. Ha nem a nyilasok, majd a szovjetek lőnek tarkón, gondoltam. De abban biztos voltam, hogy előbb vagy utóbb csak a szovjetek előtt kell tisztáznom magam. Meg kellett tennem az óvintézkedéseket.

November elején kiugrottam a háborúból. Civil ruhát öltöttem, búcsút vettem Margit nénémtől. Mielőtt elhagytam a várost, felkutattam Csengő Karcsit. Megérne egy külön történetet ez is, de inkább hagyjuk. Túl hosszú lenne leírni, milyen volt egy rommá bombázott városban egy kis földalatti mozgalom tagjait fellelni. Szétlőtt hidak, szétlőtt városrészek. A társaság megtizedelve. A frontvonalhoz közel várták, mikor érkeznek az első orosz katonák. Tőlük kaptam papírokat. Karcsi korábban félretett nekem egy lepecsétel kommunista párttagságit. Adott mellé egy orosz nyelvű papírt, ami igazolta, hogy részt vettem az ellenállásban. „Ha elkapnak a nyilasok, edd meg mindkét iratot, de nehogy kiszard őket!”, mondta. Akkor láttam utoljára.

 Visszakeveredtem Budára, és gyalogosan, Budaörs felé elhagytam a várost. Arra számítottam, hogyha csak éjszaka haladok, három-négy napba fog telni, míg megteszem az utat. Végül öt napomba telt. Nagyon hideg volt. Erdősávokban, szántókon és réteken át mentem délnek. Nem mertem fuvart szerezni. Az utakat is kerültem. Katonakorú férfi bárkinek szemet szúrt volna, papírok ide vagy oda.

Végül csak hazakeveredtem. Szüleim kezdeti örömét felváltotta a rettegés, hogy kivégeznek. Apám megszervezte, hogy kivigyenek Biritópusztára. Az egyik barátjának volt ott egy kis tanyája. Feri bácsi parasztember, amolyan kisgazda volt. Ő bújtatott. Volt a határban egy csőszkunyhó. Egy kis, fából ácsolt épület, talán hét-nyolc négyzetméter lehetett az egész. Amit sokan nem tudtak, hogy ez alatt a kunyhó alatt volt egy kisebb pince, egy alagsor. Egy kis csapóajtón át, egy létrán lehetett lemászni oda. A csapóajtóra egy szalmazsák volt terítve. Nem volt kényelmes, de biztonságos volt, és csak ez számított. Kizártnak tűnt, hogy bárki felfedezzen benne.

Tudtam, hogy mi zajlik Pakson. A nyilasok fosztogattak és katonaszökevényeket kerestek. Akit elkaptak, vagy kivégeztek, vagy gyalog hajtották Németország felé. Már érezték a vesztüket. Szerencsémre nem kellett sokáig bujkálnom. Karácsonykor végre hazamehettem.

Pár hétig csendben meghúztam magam. Aztán, mikor a csatazaj elült, Apám elvitt a paksi kommunisták gyűlésére. Én nem akartam menni, de ő azt mondta, sokan tudják, hogy a hadügyminisztériumban szolgáltam a nyilasok alatt is. Úgy vélte, ha nem csatlakozok egyik társasághoz sem, akkor mások fogják eldönteni a fejem felett, hogy hová tartozok. Ha nem lépek, szerinte hamar a börtönben vagy a bitón találhatom magamat. „Fiam” – mondta nekem- „mindig meg akartalak óvni a politikától, most mégis azt mondom, a legjobb lesz, ha hangoskodsz és lobogtatod egy kicsit a párttagságid. Mondd azt, hogy a kommunistáknak kémkedtél a nyilasok között. Ha elhiszik, akkor életben maradsz.”

Apám számítása bevált. Lehet, hogy az okosabbak nem hittek volna nekem, de Steigerwald és Vadász, akik akkoriban a helyi kommunista szervezet vezetői voltak, elhitték. Messziről jött ember azt mondd, amit akar, ugye? Főleg, ha papírja is van hozzá. Szóval, üdvözöltek a soraikban. Sok tagjuk volt a téglagyárból, ők mind ismerték Apámat. Megbíztak benne.

Nagyon gyorsan változott a politikai helyzet. Tudtam, hogy a régi jegyzőt, Tarisznyás Gerőt még a háború alatt félreállították. Nem volt hajlandó megszervezni a zsidók gettóba zárását. Rendes ember volt, nagyon tiszteltük. A lányát, Györgyit is ismertem, már korábbról is. Ő is a Pázmányra járt. Néha összefutottunk Pesten, köszöntünk egymásnak, de nem egy baráti körhöz tartoztunk. Ha jól tudom, külföldön is tanult, talán Münchenben. Vele kapcsolatban meg kell említenem, hogy… - elhallgatott, ivott egyet és a kézfejével megtörölte a száját. – Beszélek itt összevissza. Tudja, hogy ki ő, ugye? – kérdezte, én pedig bőszen bólogattam, pedig nem sokat tudtam róla.

Nagyot sóhajtott, majd folytatta.

Nagyon tetszett az a lány. Persze, Györgyi észre sem vett engem. Sem az egyetemi évek alatt, sem korábban. Néhányszor beszélgettünk. Talán meg sem jegyezte az arcomat.

Fantasztikus nő volt! Fekete haj, fekete szemek, sportos testalkat. Egy kedves, intelligens, több nyelven beszélő nő. Ritka jelenség egy olyan kis településen, mint Paks. Próbáltam neki imponálni, próbáltam kitűnni, ha mással nem tudta, hát az eszemmel. De be kell vallanom, az sem volt valami tündöklő.

Ekkoriban kezdtem komolyan venni az írást. Nem pártutasításokat gépeltem, megfigyelési jegyzőkönyvet, hanem történeteket. Azt hittem, ha az irodalomban sikert érek el, akkor Györgyi felfigyel rám.

Ivott egy kortyot, aztán folytatta.

- Györgyi vezetett egy színjátszókört a középiskolában. Gondoltam, írok nekik egy színdarabot. Megírtam, odaadtam. Nem kérte, nem is vette komolyan. Eltette vagy kidobta, nem tudom. Ő nem szólt róla, én nem kérdeztem, mi lett vele.

Tehetségtelen voltam. Pedig nagyon kellett volna a hírnév, hogy végre valakinek érezhessem magam. Mert amúgy, mint már jeleztem, félelmetesen középszerű voltam. Nálam jobbaknak sem sikerült, akkor gondolhatja, hogy nekem mennyi esélyem volt betörni az irodalomba. Pedig írtam néhány ifjúsági regényt, partizánhistóriát, a Vörös Hadsereg dicső menetelésének krónikáját, de mindenki, aki olvasta, tudta, hogy ezek az írások nagyon gyengék. Küldözgettem őket mindenfelé, de minden kiadó visszadobta őket. Még a frissen alakult, vörös könyvekre szakosodottak is.

Ültem vele szemben, és néztem Mr. Underwood-ot. Tetszett nekem, hogy ilyen őszintén beszél magáról. Nem tűnt álszerénységnek. Látta a képességeinek a határát, és nem akart többnek látszani, mint ami.

Vártam, hogy folytassa, de egy ideig csendben maradt. Megitta a narancslét, és mélabúsan nézett maga elé. Eddig úgy tűnt, tele van energiával, de mintha elfogyott volna az ereje.

- Elfáradt? – kérdeztem. – Ha szeretné, folytathatjuk egy következő alkalommal. – Az órámra néztem. Tíz óra is elmúlt, és teljesen besötétedett. Nem látszottak felettünk a csillagok, csak a Hold keskeny sávja vonult halvány fénnyel a háztetők felett. Valamelyik irányból egy villamos közeledett, halkan csengetett.

- Még bírom. Tudom, hogy már így is túl sokat beszéltem, pedig még csak… Csak erőt gyűjtöttem, mert most érünk oda a történetben, ahol én, a kis senki belecsöppenek a történelembe – ha eddig nem lettem volna nyakig benne. Tudja, hogy mi volt a Rajk-per, ugye? – kérdezte, és fáradtan rám nézett.

- Nagyjából. Ez volt az, mikor a forradalom felfalta a saját gyermekeit. Ilyen nevek rémlenek, mint Péter Gábor, Gerő, Farkas, Rákosi.

- Nagyjából. Rajk is ugyanolyan kommunista volt, mint a többiek, csak a gerincesebb fajta. Azoknak, akiket említett, az volt a bajuk vele, hogy kicsit népszerűbb volt náluk. Nem az a véres szájú moszkovita, akik akkoriban a leghangosabbak voltak. – Itt megállt, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Annyira hülye mégsem vagyok, ha ilyen szavak is eszembe jutnak, mint hogy moszkovita… - mondta.

- A koncepciós perek időszakában csak kapkodtuk a fejünket. Egyik nap még fontos volt az ember, aztán történt valami. Kitüntették, felfelé buktatták, majd a nyakába varrták, hogy elárulta a forradalmat, vagy a nyugati imperialistákkal szövetkezett, és mehetett a süllyesztőbe. A vádakat természetesen nem Rákosi és a barátai írták meg. Ők ilyesmiken nem törték a fejüket. Ha valaki zavarta őket, akkor egyszerűen kiadták feladatba az eltűntetését. De úgy, hogy a többiek okuljanak belőle, és a „nép” lássa, a fasiszta, nyilas elemek még közöttük kószálnak. „Éberség, elvtársak” kezdték mondogatni.

A szovjetek persze örömmel segítettek nekik. Az NKVD budapesti emberei, Lihacsov és Makarov már jól ismerték a tánclépéseket. Rákosiék felírtak pár nevet, hogy kik legyenek az érintettek az ügyben. Aztán összeültek, és ezek az orosz úriemberek kiosztották a feladatokat.

Akkoriban már átestem pár kötelező képzésen, mint a jó káderek, akik tudták tartani a szájukat. Jöttek az MKP pártiskolák. Aztán dolgoztam a területi bizottságnál. Szerveztük a munkásakadémiákat. Aztán az általános iskolai hálózat kiépítése következett. Kerestük a néptanítókat. Tudja, a tanárok fontos elemei lettek volna a világforradalomnak. A régi világból ott ragadt, népuszító fasiszta elemeket nem szívesen látták a jövő kommunistái közelében. A tisztogatást mi, vidékiek nem végeztük olyan véres komolysággal, mint tették azt az elvtársak a nagyobb városokban, de azért próbáltuk szűrni az oktatókat.

Volt irodánk, kocsink, emberünk, jöttünk, mentünk, pecsételtünk, intézkedtünk. Éltünk, mint hal a vízben. Én kiváltképp jól éreztem magam. Hittem az igazi ügyben, a kommunizmusban, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja sikerében. Sztálin elvtársban. Rákosi elvtársban. Láttam, micsoda hatalmas elszántsággal kezd bele a magyarság az országépítésbe a „baráti nemzetek” segítségével. Mit sem tudtam akkor arról, hogy a Marshall-segély micsoda lehetőséget adott a nyugati államoknak. Nem tudtam, hogy mi mennyire le vagyunk maradva! Azt mondták, az csak egy cselszövés, hogy az imperialisták beavatkozzanak, és a szocialista gazdaságok kialakulását hátráltassák… De minek beszélek erről? Gondolom, tisztában van vele, hogy ferdítették a híreket, hogyan működött akkoriban a propaganda. Az embereknek egy idő után egyszerűbb volt, ha nem gondolkodtak.

- Igen, de aztán jött ötvenhat… - szóltam közbe.

- Igen, jött, de akkor én már elhagytam az országot. És kívülről nézve minden más volt, higgye el – mondta, majd körülnézett. Aztán megállapodott a tekintete a söröspoharamon, és mintha csak magának beszélne, úgy folytatta.

- 1948 márciusában egy látszólag jelentéktelen, de a további életem szempontjából kulcsfontosságú dolog történt velem. Megpróbálom a legegyszerűbben, a legrövidebben elmesélni. Máshogy nem is tudom, mert úgy érzem, akkor túlmagyaráznám a dolgot. Így is azt fogja gondolni, csak önfeloldozás, csak a felelősség hárítása az egész, de nem baj. Nem érdekel. Elmondom úgy, ahogy van.

Tudja, valaki fogta, és elvitte az irodából az írógépemet. Azt az írógépet, amit én vittem oda. Azt, amit még Apám ajándékozott nekem gyerekkoromban, és amelyiken az első kis zagyvaságaimat megírtam. Mondhatom, nagyon dühített az eltűnése. Hogy ki állt mögötte, az sohasem derült ki.

Viszont a munkámhoz nélkülözhetetlen volt. Muszáj volt szereznem egy másikat, amíg elő nem kerül a sajátom.

Volt a pártirodának egy kis raktárja. Itt találtam rá arra az 1935-ös Underwood Universal írógépre, mely elindított a romlás útján.

Az írógép múltjával nem voltam tisztában. Nem azért választottam, mert azé volt, akié. Erre ne is gondoljon. Ha babonás ember lettem volna, és tudom, hogy korábban egy Erhard Mösslacher nevű Waffen-SS Obersturmführer-é volt, akkor bizonyára hozzá sem nyúlok. Főleg, ha tudom mindazt, amit ma tudok.

Ha minden igaz, ez a Mösslacher volt a német megszállás után a terület katonai vezetője. Osztrák volt, de fanatikus náci. Fiatalember volt még, velem majdnem egyidős, de már mindenféle kitüntetés díszítette a mellkasát. Nagyon gyorsan emelkedett a szamárlétrán, és ha nem veszítik el a háborút, és őt nem ölik meg Budapesten 1945. február 12-én, még nagy ember lett volna belőle.

Állítólag nagyon jól keverte a szálakat. Mindenkit félre tudott állítani, aki az útjában állt. Nem számított, hogy barátról, vagy ellenségről van szó.

Amikor az írógépet előszedtem, leporoltam, és bevittem az irodába, nagyon elégedett voltam. Kicsit megolajoztam, fűztem bele új szalagot, és dolgoztam tovább, mintha mi sem történt volna.

Egy reggel azonban, amikor bementem az irodába, az asszonyság, aki odajárt takarítani, vagy nem is tudom, minek, megállt az asztalomnál, és azt mondta, „nem kellene azt a gépet használnom”. Azt mondta, „nem hoz szerencsét”.

„Miért is”, kérdeztem tőle, és nagyon értetlenül néztem rá. Az én szememben az nem volt más, csak egy gyönyörű Underwood írógép.

„Tudja, ez volt a Döme jegyzőé”, mondta nekem az asszony. „Előtte meg azé a náci disznóé”, tette még hozzá. Mikor rákérdeztem, hogy kié, akkor mondta Mösslacher nevét.

„Tudja, szerintem a Mösslacher véletlenül hagyta itt az írógépet”, mondta nekem az asszony. „Emlékszem, Földvárról jöttek át, azt ellenőrizték, hogyan zajlik a gettósítás. Még 44-ben, ugye. Itt aludtak, majd a következő napon elrohantak valahová. Itt hagytak sok mindent. Aztán pár héttel később visszaküldtek érte egy kocsit. Minden megvolt, csak ez az írógép nem. Kerestük a Dömét, hátha tud róla valamit, de ő meg eltűnt. A futár elment, elvitt mindent, de az írógépet nem. Néhány héttel később láttam csak, hogy ugyanezt az írógépet a Döme használja. Én akkor arra gondoltam, a Döme ellopta, elrejtette Mösslacher elől. Betegesen óvta. Senkit sem engedett a közelébe. Jól gondolja meg, mit csinál, Erdei elvtárs. Azon írta Döme is, meg Mösslacher is a szörnyűségeit. Gondoljon csak bele.”

Tudtam, hogy ki volt a Döme jegyző. Mikor a németek megszálltak minket, elkezdődött a zsidók gettósítása. Az öreg Tarisznyást akarták rávenni, hogy hajtsa végre, de ő inkább lemondott. Ezt persze tudtuk. Amikor sokáig nem mehettem haza, Anyám írt nekem. Ő megírta, mi történik a városban, és később mindenről részletesebben értesültem. Tudtam, hogy Döme lett az új jegyző, aki szolgalelkűen végrehajtott mindent. A Villany utcában kijelölték a gettót. Az egész utcát lezárták a zsinagógától keletre. Oda betereltek mindenkit. Nemcsak Paks, hanem a környék összes zsidóját. A lakosság persze végignézte. Azt is, amikor vagonra tették őket. Mindenhol ez volt. Mindenhol a világon.

De volt, aki nem asszisztált hozzá, mint Tarisznyás Gerő. Megakadályozni viszont ő sem tudta.

Volt, aki hozzájárult a szörnyűségekhez. Mint Döme István is, akit aztán perbe fogtak a háború után. Azt beszélték, hogy megőrült. Azt nem tudom, hogyan végezte, de hogy egy időre elmegyógyintézetbe zárták, az biztos.

Az asszonynak még volt egy furcsa elszólása. Azt mondta, a Döméről már akkor azt beszélték, hogy nincs rendben a feje. „Állandóan furcsa zajokat hallott. Állítólag arra panaszkodott, hogy mindig az írógépének a kattogását hallja a fejében”, mondta nekem az asszony. „Mondtuk is neki, talán nem kellene annyit dolgoznia! Jobb lett volna mindenkinek…”

Nem foglalkoztam ezzel a sok sületlenséggel. Az asszony többet nem említette, én meg betudtam buta kis mesének. Lehet, hogy innentől kezdve maga is annak fogja gondolni, de akkor is, be kell, hogy valljam… Egy idő után én is hallani kezdtem a kattogást…

- Jó, értem – mondtam gúnyosan – velem is előfordult olyan, hogy gyerekkoromban túlzásba vittem a Tetris-ezést, aztán napközben és elalváskor is az az idióta pityegés szólt a fejemben.

- Igen, de ez nem olyan volt, higgye el. Olyan volt, mintha az írógép beszélt volna hozzám. Mintha dolgokra akart volna rávenni.

- Mint Frodót a gyűrű a Gyűrűk Urában? – nevettem fel. Kezdtem egyre mókásabbnak, de ugyanakkor egyre bosszantóbbnak találni az öreget.

- Nem egészen, de nem olyan rossz hasonlat.

- Már nem haragudjon, de ez nagyon nagy baromságnak hangzik – mondtam röhögve.

- Igen, tényleg annak hangzik. De e miatt az írógép miatt… Mesélném tovább, de túl tud lépni azon, hogy mekkora hülyeségnek hangzik az egész? – kérdezte.

- Persze, persze, ha már belekezdtünk…

- Szóval, hallani kezdtem a kattogást. Otthon voltam, ültem, ettem a levest, és hallottam a kattogást a fejemben. Könyvet olvastam, és jött a kattogás. Sétáltam, és hallottam a kattogást. Mondtam Anyámnak, ő pedig azt mondta, „Fiam, túl sokat dolgozol”. Lefeküdtem aludni, és a kattogás csak nem akart megszűnni.

Egyik éjjel, amikor felkeltem, annyira zavart, hogy inkább felöltöztem és besétáltam az irodába. Leültem a gép elé, és írni kezdtem, szinte vakon.

Amikor végeztem vele, három lap hevert előttem az asztalon. Visszaolvastam őket, és rájöttem, hogy két kommunistáról írtam terhelő dolgokat. Az egyiket náci ereklyék birtoklásával, a másikat felbujtó iratok másolásával gyanúsítottam meg. Az iratokon természetesen nem szerepelt a nevem. Lepecsételtem és betettem őket abba a fiókba, melynek tartalma általában az ÁVÓ megyei szervéhez került. Utána hazamentem, és az éjszaka további részében édesen, csendesen aludtam. A következő két hétben semmiféle kattogást sem hallottam.

Két hét múlva hallottam, hogy a két fiatalembert elvitte a fekete kocsi. Ők nem kerültek elő, de én újra hallani kezdtem a kattogást. Rávett olyan dolgokra, amiket nem akartam megtenni. De azt, amit az első éjszaka megtettem, újra megtettem, olyan emberekkel, akik jó kommunistának számítottak. Akkor észre sem vettem, hogy rosszabb lettem mindenkinél. Már nem a kommunizmus ügyét szolgáltam. Olyan lettem, mint egy neonáci cselszövő.

Valójában nem tudom felmérni, mekkora kárt okoztam. Nem tudom, hány embert tüntettek el az én hamis papírjaim, a történeteim miatt. Tényleg önkívületben cselekedtem. Másnap arra sem emlékeztem, hogy mi történt az éjszaka.

Egyszer, egy reggel bementem az irodába, és amikor a többiek nem figyeltek, megpróbáltam kilopni a mappából az iratokat. De elég sok volt ott a halomban, és én nem tudtam eldönteni, hogy melyiket írtam én. Egy idő után már arra sem emlékeztem, hogy éjszaka az irodában jártam-e.

Aztán egy nap érkezett pár új írógép az irodába. Aznap az Underwood-ot a kérésemre leleltároztuk, és én hazavittem.

Ez ’49 áprilisának végén volt. Ekkor még otthon éltem a szüleimmel. Aznap este bejött hozzánk két ÁVO-s. Nem kopogtattak, nem köszöntek, csak leültek a konyhában az asztalhoz, és letették rá a kalapjukat. A szüleim arcára kiült a rémület. Kávét kértek, és amíg Anyám lefőzte, egy szót sem szóltak. Apám azt hitte, érte jöttek, és öltözni kezdett. Anyám kitöltötte nekik a kávét. Én végig a kredenc mellett álltam, és hol az egyiket, hol a másikat néztem. Olyan durva volt az arcuk, mintha az őket faragó szobrász félúton beleunt volna a saját alkotásába.

A nagyobb darab embert ismertem. Találkoztam vele korábban, Budapesten. Akkor még nyilas volt. Embereket lőtt bele a Dunába. Nyilasból közben kommunista verőember lett.

Hallottam, hogy váltottak színt egyesek. Nem az ő élni akarásukkal volt a gond. Inkább azzal, hogy ezt hagyták nekik. De értettem a dolgot. Könnyen lehetett motiválni őket. Elkerülték a tarkólövést, és cserébe a másik oldalon űzték tovább azt, amihez a legjobban értettek. Úgy tűnt, a jó verőemberekre, a parancsra ölni kész vadállatokra mindig szükség lesz.

Nem sok jót jelentett, hogy az a pofa feltűnt az otthonunkban.

Amikor megitták a kávét, szóltak a szüleimnek, hogy menjenek ki. Azt hiszem, nagyobb sokk volt nekik, hogy én maradtam bent, mintha Apámat kocsiba tették volna.

„Üljön le”, mondta az egyik, én pedig leültem vele szemben. Pont oda, ahová mindig ülni szoktam.

Az egyik férfi átadott egy dossziét. Kinyitottam, és ott, az asztal fölé nyúló lámpa gyenge fényében olvasni kezdtem az iratokat. Meglepődve vettem észre, hogy azok nem rólam szólnak. Még csak közöm sem volt hozzájuk. De igaz is, miért is mutatták volna meg nekem?

Ültem, olvastam az iratokat, és derengeni kezdett, hogy valójában mit is akarnak tőlem. Egy kitalált történetet kellett írnom valós szereplőkkel, amit ők majd valósként tálalnak a nagyérdeműnek.

„Gyerünk, ugorjon neki, írócska” mondta.

Tudtam, hogy nincs választásom. Ha nem írom meg, halott vagyok. Ha kikotyogom a dolgot, halott vagyok. Ha nem jól írom meg… Akkor is halott vagyok.

És akkor mindennél erősebben meghallottam azt a kopogást. Az írógép hangját. Olyan volt, mintha kalapáccsal verték volna a fejem.

Felnéztem az iratokból, és bólintottam. A nagydarab fickó ekkor felállt, ledobta a kabátját, és elheveredett a rekamién. A másik mosolygott, és szólt, hogy hozzam az írógépem, és lássak neki. „Ha itt nem megy, ilyen barátságos, otthonos körülmények között” - mondta – „akkor bevihetjük, és meglátjuk, megjön-e az ihlete.”

Tudták, hogy van írógépem. Tudták, hogy írogatok. Tudták, hogy ismerem azokat az embereket. Tudták, hogy nem fogok nemet mondani. Azt hiszem, mindent tudtak rólam. Lehet, hogy nem csak a véletlennek köszönhettem a rekamién fekvő ÁVÓ-s jelenlétét.

Ahogy az iratokat átnéztem, világossá vált minden. Sejtettem, hogy kit miért írtak föl a lapokra. Világos volt, hogy Klein Antalnak, a megye egyik befolyásos emberének, kisgazdapárti képviselőjének, akinek Biritópusztán volt a birtoka – vagy amennyi maradt belőle – miért kellett bűnhődnie. Ezt azokban az időkben nem kellett magyarázni. Azt is sejtettem, hogy a jugoszláv követet, azt a jóképű horvát fickót, Mrazovi -ot miért kellett belekeverni.

Ott volt Tarisznyás Györgyi neve is a lapokon. Tudták, hogy jegyben járt Mrazović-csal. A jugoszlávok, vagyis Tito májusban kilépett a „béketáborból”. A vezetés erre a lépésre már fel lehetett készülve. A déli szomszédunk egyre inkább fenyegetéssé vált. Rákosinak és a moszkovita cimboráinak nem tetszett Tito, és nem tetszett nekik Rajk László sem.

És ebbe a hálóba kellett nekem beleszőni mindenkit.

Bementem a szobámba, kihoztam az Underwood írógépet, és nekiálltam írni. Megtettem. Nem kegyelmeztem senkinek. Így született meg az az irat, ami a Rajk-per egyik legfontosabb bizonyítékaként szolgált az összeesküvésre. Beleszőttem az országgyűlési képviselő Klein Antal egyik vadászatát Biritópusztán, amin titokban részt vett a Mrazović kísérte Rajk László is. Az írásomban összehoztam egy találkozót közte és a jugoszláv belügyminiszter, Aleksandar Ranković között, akit Pálffy György határőrparancsnok vitt át a határon. Az írásom szerint Rajk és Ranković közel három órás megbeszélést folytattak a Klein Antal birtokán lévő csőszkunyhóban.

Györgyi személyével viszont nem tudtam mit kezdeni. Megpróbáltam őt egy butuska áldozatként beleírni, de viaskodtam magammal… Tudtam, hogy sohasem lesz hozzá közöm, és volt bennem egy kis bosszúvágy. Tudja, egy olyasfajta érzés, hogyha nem lehet az enyém, akkor ne legyen másé sem.

Nem akarom túlmagyarázni ezt a dolgot, hiszen nagyjából tisztában van a Rajk-perrel. Ha nem, hát majd utána néz. Úgysem arról szól ez a történet.

Egész este gépeltem, lázasan, ihletetten. Szörnyű, hogy ilyet mondok, ugye? De mintha nem is én gépeltem volna, mintha a billentyűk már az ujjbegyem érintése előtt lenyomódtak volna, olyan simán, gond nélkül ment minden…

Mikor végeztem, átadtam a teleírt papírlapokat az ávósnak. Átolvasta, majd bólintott. „Jó lesz”, mondta.

A másik közben elaludt. A bal lába lelógott a rekamiéról. A társa feltette a fejére a kalapját, és belerúgott a másik lábába. Az szó nélkül felült, rám nézett, majd felállt, és elvette a kalapját az asztalról. Elém állt, és azt mondta, ”Szevasz, kiskomám”, majd lekevert két pofont.

Mikor elmentek, kimentem az udvarra. Apám és Anyám a kiskonyhában ültek az asztal mellett. Sötét volt a kiskonyhában, de mikor beléptem, rögtön észrevettem Anyám kisírt szemeit.

Apám rám nézett, majd annyit kérdezett, „Mit tettél?”. Nem volt mit mondanom neki.

Aztán felgyorsultak az események. Két hónapra rá Györgyit elvitték. 1949. június 15-e volt.

Forró nyári nap volt. Sokan átmentünk a Duna túlpartjára. Olyan tisztán él bennem minden! A fák árnyékában heverésztem két gyerekkori barátom társaságában. Ők beszélgettek, én olvastam. Albert Camus Közönye volt a kezemben.

Megérintett Meursault története. Tavasz óta, mióta megírtam az ávósoknak azt, amire kértek, az övéhez hasonló tompaságot éreztem. Céltalannak éreztem az életemet. Ugyanazt kívántam magamnak, amit ő kívánt a könyv utolsó lapjain. Azt, hogyha elérkezik az idő, hogyha úgy változik a világ, és ítélni fognak felettem, engem is minél több gyűlölködő vegyen majd körül.

De felettem addig nem ítélt senki. Békésen, csak a lelkemben feszülő fájdalommal feküdtem a hátamon a homokban, a könyvet magasra tartva, hogy árnyékot vessen az arcomra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a barátaim elhallgatnak. Felültem, és a víz felé néztem. Egy csónak mellett két idegen férfi állt a parton, és Györgyivel beszéltek. Mindenki úgy tett, mintha semmi különös sem történne, de lopva mindenki őket figyelte. Láttam, ahogy az egyik férfi megfogja Györgyi könyökét, és besegíti a partra húzott csónakba, majd ő is utána lép. A másik, aki mezítláb volt és a lába szárán fel volt gyűrve a nadrág, ellökte a homokfövenyről a csónakot, majd ő is beugrott.

Néztem, ahogy a délutáni napfény ráfekszik a vízre és a csónak keltette apró hullámokon ezerfelé törik. Láttam Györgyit abban a csíkos fürdőruhában, ami olyan jól állt rajta. Csak jóval később tudtam meg, hogy hónapokig nem adtak neki más ruhát. Fázhatott az ávósok pincéjében.

Csak a csend maradt utánuk a parton. Lassan elkezdtek összecsomagolni az emberek, és megindultak hazafelé. Mi is összepakoltunk. A barátaimra bíztam a kis válltáskámat, majd beszaladtam a vízbe, és úszni kezdtem. A Duna közepénél megálltam, és hagytam, hadd sodorjon az ár.

Most azt hiheti, hogy meg akartam halni. Valamiféle homályos önváddal vetettem bele magam a vízbe, az igaz, de ott a folyó közepén éreztem, hogy élni akarok. Éreztem a vizet, a sodrást, láttam és hallottam a madarakat, a templom harangjait, a fák zöldjét a parton, mindent! Akkor eldöntöttem, hogy disszidálok. Eldöntöttem, hogy ebben az országban nem tudok tovább élni. Ha maradtam volna, elragad az ár, és én elveszek, és olyan dolgokat teszek, amiket nem akarok.

Lejjebb, mint kellett volna, de kikecmeregtem a vízből és hazaballagtam.

Két hét múlva Rómában voltam. Megint egy külön történet, hogy kerültem oda. Könnyű poggyásszal utaztam, a legnehezebb az az átkozott Underwood írógép volt. Mert azt nem tudtam otthagyni. Jött velem, mint Frodóval a gyűrű. Hallottam a kattogást, de ahogy távolodtam az országtól, ahogy távolodtam a múltamtól, egyre halkabban. Aztán végül kikötöttem itt, Torontoban. Felvettem az Underwood nevet, és ezzel éltem tovább. És egészen tegnapig nem hallottam a kattogást. De tegnap… olyan halkan, kaparászón… Szóval tudtam, hogy jön valaki otthonról. Hogy még lesz egy mesém… – mondta, majd rám nézett. - Van kérdése?

Ültem vele szemben, és hirtelen teljesen üresnek éreztem magam. Lett volna kérdésem, több száz, de úgy éreztem, teljesen felesleges bármelyiket is feltennem. Úgy éreztem, hogy ezt még meg kell emésztenem. Vagy inkább el kell felejtenem.

- Szóval megvan még az írógép? – kérdeztem végül.

- Igen, megvan. Végül rászántam magam, és írtam vele pár regényt. A harmadik birodalom katonáiról, a második világháború harcairól. Mindegyiknek náci volt a főhőse. 1953-tól kezdve elég sok megjelent. Természetesen álnéven.

- Végül is, miért mesélte el ezt nekem? – kérdeztem.

- Csak úgy. Hogy végleg elhallgattassam az írógépet? Nem tudom. Egy történet sem szállhat sírba az emberrel. Maga talán egyszer a helyére teszi.

- Megírhatta volna maga is.

- Én? Minek? Már nincs is erőm hozzá.

- Hagyjuk… - legyintettem. – Tényleg azt akarja beadni nekem, hogy mindazért, amit tett, tulajdonképpen nem maga, hanem az az Underwood írógép a felelős? – kérdeztem talán túlságosan is indulatosan.

- Nem akarok magának beadni semmit. Mint mondtam: ha elhiszi, elhiszi, ha nem, hát nem.

- Tehát Ön szerint, az írógépben van valami, ami Mösslachert, Dömét, és Erdei Györgyöt rávette, hogy ilyen ügyet szolgáljon? – böktem felé az ujjammal.

- Igen.

- Mindig van valami, ami rávesz minket bizonyos dolgokra, ugye? És mi nem is tehetünk semmiről sem… - mondtam, és felhajtottam az utolsó, árván maradt cseppet a söröskorsóból. – Ha nem haragszik, én most hazaindulok. Maga haza tud menni egyedül? – kérdeztem még.

Rám nézett, és elmosolyodott.

- Persze, itt lakok két utcával feljebb. Addig elkísérhet, ha akar.

- Nem. Inkább elindulok. Nekem hét kilométer a Springmount Avenue-ig, ahol lakunk – mondtam, majd felálltam, és kiléptem a piknikasztalok közé a sorba. – Minden jót. – Indulni készültem, de elkapta a karomat.

- Megígérte! Megírja! – mondta.

Kirántottam a karomat a kezéből, és sietős léptekkel elindultam hazafelé.

 

Azóta eltelt egy évtized.

Pár hónapja arról álmodtam, hogy egy sötét folyosón sétálok, majd megállok egy alacsony, szűk vasajtó előtt. Az ajtón mellmagasságban van egy kis ablak, amit egy retesz zár. Kihúzom a reteszt, és benézek az ablakon. Odabent a gyenge fényben egy nő áll, egy nő, akin nincs más, csak egy csíkos fürdőruha. A bőrén sebek, a sebek vörösek, de olyan, mintha dunai homok csillogna benne.

Másnap reggel eszembe jutott az álom, és eszembe jutott egy emlékem 2002-ből, amikor a gimnáziumi osztállyal az Andrássy út 60-ban jártunk. Ott az osztálytársaim a saját kérésemre bezártak a legszűkebb magánzárkába, ahol sem leülni, sem kiegyenesedni nem tudtam. A falakat néztem, melyek összenyomtak, a fém ajtót, a rajta lévő kis ablakot, ami zárva volt. Arra gondoltam, vajon hányan dőltek neki annak a falnak, hányan, miket kívánhattak, kikre gondolhattak, mit érezhettek. Aztán arra gondoltam, vajon kik járkálhattak cigarettával a szájukban a folyosókon, kik voltak azok, akik néha elhúzták a reteszt, és benéztek az ablakokon? És kik lehettek azok az emberek, akik miatt a fogva tartottak oda kerültek?

Odabent migrén tört rám. Mintha a falak közé rekedt fájdalom beette volna magát a fejembe. Dörömbölni kezdtem az ajtón, mire az egyik barátom vigyorogva kiengedett.

Emlékszem, szó nélkül otthagytam az osztályt. Valahogy elkeveredtem a Népligetig, és felszálltam egy Paksra tartó távolsági buszra. Örültem, hogy hazáig kibírtam hányás nélkül.

Ugyanilyen fejfájás tört rám 2010 nyarán, akkor, amikor a Mr. Underwooddal való beszélgetés után a Spadina Road-ról visszasétáltam a Springmount-ra. Sem a séta alatt, sem később nem sikerült magamban a helyére tenni a történetet. Inkább megpróbáltam elfelejteni, arra gondolni, hogy az öreg csak szórakozott velem. Semmi kedvem sem volt megírni a történetét. Semmi kedvem sem volt feloldozni őt, még magam előtt sem.

Aztán négy héttel az álom után egy csomag érkezett a nevemre Kanadából. Mr. Underwood hagyatékának kezelője küldte. Mint írta, csak hosszas nyomozás után talált rá a címemre. A csatolt levélből kiderült, hogy az öreg a végrendelete értelmében nekem szánta a csomag tartalmát. Amikor a levelet elolvastam, és ránéztem a csomagra, nagyon rossz érzés fogott el.

Bontatlanul vittem le a tárolóba, és elrejtettem az egyik szekrény mélyére. Mindenféle kacatot rádobáltam, majd bezártam a szekrényt, és a kulcsát beletettem egy csavaranyákat rejtő dunsztosüvegbe.

Azt hittem, ezzel minden rendben lesz, ezzel lezárult a történet. De alighogy bezártam a tároló ajtaját, és elindultam felfelé a lépcsőn, furcsa kattogás ütötte meg a fülemet.