A Takács Gyula-konspiráció

Nagy Balázs 

Ki nyer ma?

 

Sosem gondoltam volna, hogy a Mama tud fütyülni. Harminc éve ismertem, de fütyörészni még nem hallottam. Virágos jókedvében lehetett.

 Az idősek otthona előtt besegítettem a kocsiba, majd bedobtam a botját a hátsó ülésre. Beültem mellé, és egy ideig hallgattam a fütyörészést.

- Mi ez? – kérdeztem, és beindítottam a motort. Édesen csücsörítette a ráncos, pirosra mázolt ajkait.

- Schubert, F-moll Fantázia. Szégyen, hogy fel sem ismered – mondta, és pont olyan szigorúan nézett rám, mint kölyökkoromban, amikor melléütöttem a zongorán. – Lehet, hogy a protézis miatt kicsit nehezebb felismerni, de akkor is.

- Vidám kis mű – fűztem hozzá.

- Illik az eseményhez – mondta.

A temetőbe mentünk. Marikát temették, az örök vetélytárst. A közel negyvenéves háború, amit vívtak, azon a napon ért véget.

Elindultunk. Egy ideig csendben ült, a forgalmat figyelte, aztán fészkelődni kezdett.

- Biztos vagyok benne, hogy csapdát állított nekem – mondta halkan, szinte csak magának.

  - Miről beszélsz? A Marika meghalt. Nem állított neked csapdát. Engedd már el a dolgot. Majd figyelek, bele ne perecelj a sírba.

- Mindegy. Nem kaphat el, felkészültem. Az összes művet ismerem.

- Jól van, Mama. Nem lesz gond – paskoltam meg a térdét. – Ne kapd fel a taknyot.

Soha, semmiben sem voltam olyan elhivatott, mint a Mama a zenében. Viccesnek találtam, ahogy küzdött, ahogy erőlködött, hogy legyőzze Marikát az általuk fabrikált versenyben.

A viszály valamikor a hetvenes évek közepén kezdődött, amikor a két nő két rivális fővárosi gimnázium énektanára és kórusvezetője volt. Hogy min vesztek össze, azt a Mama sohasem árulta el, de a kórushangversenyek az általuk felkészített kórusok csatározásairól szóltak. Semmi más nem érdekelte őket, csak a győzelem. Kegyetlen hajcsárok voltak mindketten. Nincs ember, aki szívesen emlékezne vissza az általuk vezetett énekkarban eltöltött időre.

Ezen a fronton nem dőlhetett el, ki a nagyobb májer a zenében. Mindketten nyugdíjba vonultak. A csatározást a nyolcvanas években áthelyezték a Magyar Rádió Ki nyer ma? című zenefelismerős műsorába. Nagyanyámat a születésnapján beválasztották az adásba, és nyert. Mikor híre ment a sikerének, Marika majd’ megőrült a féltékenységtől. Addig ügyeskedett, mígnem ő is adásba került. Mindketten visszatérő játékosai lettek a műsornak. Czigány György tudta, szeptember tizenkettedikén és november kilencedikén nem játszhat mással, csak a Mamával és a Marikával. Ők pedig húzták a strigulát, és féltékenyen figyelték a másik sikerét.

Rémes volt. Kölyökként ott kellett ülnöm vele a rádió előtt, és hallgatnom a műsort. Ha épp ő játszott, akkor fel kellett vennem egy kazettára, hogy utána kielemezhesse. Százszor lejátszottam neki, elejétől a végéig, mert ő nem volt hajlandó hozzáérni a magnóhoz. Annyiszor hallottam a műsort, hogy néha álmomban is felcsendült az az ominózus szignál.

Persze, mindenki tudta, hogy mekkora zsákbamacska a játék. Ahogy kamaszodtam, egyre többet zrikáltam vele.

- Mama, mi lesz, ha olyan művet adnak, amit nem ismersz? Szélütést kapsz?

- Csend! Olyan mű nincs, amit én nem ismerek!

- Jól van, Mama, de azért szedd a Gingko bilobát, nehogy Alzheimered legyen! Akkor Game Over!

A Mama engem különösen sokat egzecíroztatott. Remélte, hogy nagy zongoristát nevel belőlem, és ezzel felvághat a Marikának. Nagy bánatára engem a klasszikus zenénél jobban vonzott a jazz. Akkor ábrándult ki belőlem végleg, amikor huszonévesen beálltam egy cool jazz bandába billentyűsnek.

2007-ben véget ért a Ki nyer ma? a rádióban. Akkor úgy érezte, vége az életének. Az idősek otthonában, ahová nagyapám halála után költözött, nem sok inger érte. Ám amikor a Mama szobatársa jobblétre szenderült, a Marika került a helyére. Sohasem derült ki, hogy a Jóisten rendezte így, a Marika külön kívánsága volt, netán csak egy kósza véletlen, de sikerült a Mamát kimozdítani a nihilből. A két matróna hetekig nem beszélt egymással. Csak ültek a szobájukban és hallgatták a Bartók Rádiót.

Egy hétvégén aztán, hogy megtörjem a jeget, feltöltöttem a telefonomra egy tucatnyi komolyzenei művet, és elkezdtem lejátszani nekik.

- Edvard Grieg, Holbert Szvit, Opus 40 – mondta Marika fájóan unott hangnemben az első mű első néhány taktusa után. A Mama úgy nézett rá, mintha zsilettpengét rejtegetne a nyelve alatt.

Gyorsan tovább léptettem a zenét.

- Jules Massenet, Thais, Meditáció – mondta Marika ásítozva.

Arra gondoltam, nagy hiba volt belekezdeni. Szerencsémre a Mama ráérzett az ízére, és egállal fejezték be a napot. Onnantól kezdve minden héten megtartottuk a kis szeánszt. Ha véletlenül az egyik nyert, a következő héten a másik revánsot vett. Ha lassan is, de beszélgetni kezdtek.

Három évig voltak szobatársak. Aztán egy reggel Marika elfelejtett felébredni.

- Végül is, miben halt meg? – kérdeztem, amikor egy pirosnál megálltunk.

- Szívelégtelenségben. Rettegtem, hogy Alzheimer-es lesz. Szerencsénk volt, de még így sem…

Még így sem dőlt el, ki a jobb. Tudtam, hogy ezt akarja mondani. A nővérke mesélte, hogy amikor a Marika meghalt, és kivitték a szobából, a Mama ment utánuk a folyosón, és valami olyasmit motyogott magában, hogy „de még nem végeztünk”.

Kész csoda volt, hogy találtam parkolóhelyet a temetőnél.

Mikor odaértünk, a plébános már a ravatalozó előtt állt. Az idősebb rokonok szigorú tekintettel méregették a Mamát. A hangfalakból éteri muzsika szállt alá, a gyerekkórus dala betöltötte a ravatalozó előtti kis teret. Megálltunk az öreg gesztenyefa alatt.

- Jól sejtettem. Ez Fauré. In Paradisum – suttogta.

Miután a pap befejezte a beszédét, megszólalt a következő mű. A koporsóvivők épp abban a pillanatban emelték a vállukra a koporsót, mikor a női kar énekelni kezdett.

- Ez túl könnyű – mondta, miközben mi is beálltunk a gyászmenetbe. - Pergolesi. Stabat Mater Dolorosa. Azt hittem, nehezebb műveket válogat össze.

A menet a sírhelyhez ért. Nem fértünk a közelébe, így inkább a fekete lábakon álló wifis hangszóróhoz mentünk. Az egyik rokon, egy kamaszkorban lévő srác a telefonjáról elindította a következő művet.

Mintha a Gyűrűk Urából szólt volna a tündék kara. Ködös, sűrű sirámok, elnyújtott énekhangok, lágy, halk zongorakísérettel.

Figyeltem a Mama arcát. Csukott szemmel állt, az ajkai mozogtak, de néma volt. A koporsó alászállt, az emberek fehér rózsákat dobtak a tetejére, és lassan kiürült körülöttünk a temető.

A srác a zsebében turkált. Amikor előhúzta a telefonját, hogy lekapcsolja a zenét, a vállára tettem a kezem.

- Hagyd még – mondtam neki. Bólintott, és kicsit hátrébb állt.

Fél perc múlva a mű véget ért. Ahogy az utolsó hang is elhalt, a Mama megremegett és a bot kiesett a kezéből. A hóna alá nyúltam, és megtartottam. Kezeivel a levegőt markolászta. Úgy nyúlt az után az utolsó hang után, mintha mentőöv lenne. De csak a levegőt markolászta.

Kérdezni akartam tőle valamit, de inkább megtartottam magamnak. Az égre néztem, és elmosolyodtam.

(Az írás megjelent a Magyar Napló 2022/05. számában.)